Egy éve Norvégiában

Éppen ma egy esztendeje érkeztünk meg ebbe az érdekesen csodálatos, kihívásokkal és kalandokkal teli északi országba egy 104 darab előreküldött dobozzal telizsúfolt idegen lakásba egy idegen város idegen negyedébe. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a következő 12 hónapban egyáltalán nem fogunk hazajutni, de közben nagyon szerettünk itt is lenni, ezért sok esetben a nagy távolság miatt le is beszéltük magunkat a rövidebbre tervehető hazaruccanásokról. Szívesen írnék ebből az alkalomból egy olyan bejegyzést, hogy “következtetések egy év után” vagy “a kaland folytatódik”, de sajnos (?) most ez így nem lenne teljesen aktuális.

Úgy terveztük, hogy a norvég családi kaland 2-3 évre fog szólni, ennek megfelelően csomagoltunk, búcsúzkodtunk és rendeztük az otthoni életünket. Én a három évet sem bántam volna, mert azt akartam, hogy ha már felkerekedtünk, jusson időnk nyugodt ütemben értékelni minden aspektusát az expat életmódnak. Nagyon nagy dolog egy családos költözés… előtte 3-4 hónapig sík idegek voltunk, brutális mennyiségű logisztikával tudtunk végül elindulni, legalábbis mi úgy éreztük, hogy hősök vagyunk, hogy végül is meg tudtuk csinálni, bár apróbb szépséghibák nyilván adódtak (például elhoztuk a bicikliket, de a lekötők kulcsát otthon hagytuk…). Ráadásul ha tudjuk, hogy több mint egy évig nem jutunk haza (eredetileg úgy terveztük, hogy már Karácsonyra megszökünk, mert el sem tudtuk képzeni, hogy milyen is lehet az ünnep a bővített család nélkül), akkor csomó mindennel kicsit másképp rendelkeztünk volna, például idő előtt megújítom a bankkártyám, nem kérjük az Orange előnytelen roaming-bérletét vagy lejárat előtt másik útlevelet rendelünk Kistinek.

Ehhez képest bár még a tavasszal optimista hangulat uralkodott az István munkahelyén, nyár elején már rebesgették, hogy baj lesz, augusztusra pedig a főnöke informális úton biztatni kezdett mindenkit, hogy fogjanak neki álláshirdetéseket figyelni, és szeptemberre végül is írásban adták, ami akkor már hónapok óta lógott a fejünk fölött (ennyit a békés nyári vakációról): a helyi iroda távolról sem sikertörténet és be fogják decemberben zárni. Nem mondhatjuk, hogy nagyon rosszul jártunk azért, mert mégiscsak kaptunk 4 havi felmondási időt (eredetileg 3 lett volna, de kértük és méltányosságból jóváhagyták, hogy január végéig maradhassunk, hogy ha már a munkahely miatt felfordítottuk a családunk életét, legalább a gyerekek hadd fejezhessék be az első félévet békében – nem mellesleg ez másképp is nagyon jól fog, mert elég pocsék lett volna Karácsonyban költözni), ráadásul cserében felajánlottak Istvánnak egy új pozíciót a budapesti irodában, melynek a körülményei nyilván nem hasonlíthatók a norvégiai paraméterekhez, de a korábbi magyarországi pozíciójához képest viszonylagos előrelépést jelent. Most már teljesen más részlegen belül fog dolgozni és olyan lesz a munkája, mely nem igényel hosszabb távollétet a családtól, ez pedig számunkra az elmúlt 15 hányattatott évet figyelembe véve már emiatt is egy valóra vált álom. Ezen körülmények mellett szeptemberben volt két olyan húzós hetünk, amikor én konkrétan szemhunyásnyit sem aludtam éjszaka és nap közben zombiként csattogtattam a guglit, mert egyszerűen olyan sok lett a bizonytalansági faktor a következő évre vonatkozólag, hogy nem bírtam magamban lecsillapítani a pánikot.

Egyrészt most már pontosan tudtam, hogy mit jelent egy újabb költözés. Országváltáskor fél év minimum, amíg az ember nagyjából belakja a teret, kibogozza a papírmunkát, rájön, hogy mit honnan kell beszerezni, melyik busszal hova lehet eljutni, sikerül ráérezni, hogy miképpen kell az új pénznemben gazdálkodni, kerül egy-két barát… Először talán nyáron éreztem, hogy mintha fellélegeznénk, mintha kicsit otthon lennénk, mintha már lenne kihez szólni ebben az idegen városban. Pont akkortájt indult meg az esetleges rövidre zárt elköltözésünk szele is, szóval nem tudtuk sokáig felhőtlenül örülni a frissen szerzett szabadságérzésünknek. Ráadásul az első időszakban cseppet sem volt egyértelmű még az sem, hogy akkor tényleg elhagyjuk az országot. Fontolóra vettük nyilván, hogy milyen körülmények között tudnánk maradni, hogy milyen lenne a jövőképünk, ha találnánk másik munkát, István is és én is, hogy valahogy matekezzük ki, hogy kiülhessük az eredetileg tervezett 3 évet. Csakhogy az már egy teljesen más kilátás lett volna, mert ezesetben elestünk volna a biztos budapesti munka lehetőségétől és az István szakmájában azért otthon nagyon limitáltak a lehetőségek. Ráadásul van egy másik kialakulófélben lévő projekt is, mely a következő egy évben jó eséllyel egyébként is megkövetelte volna tőle a magyarországi jelenlétet. Az is eszünkbe jutott, hogy később biztos még nehezebb lesz a gyerekeknek is visszaszokni az otthoni iskolai rendszerbe, Anna hamarosan középiskolás lesz. Mindenek előtt pedig továbbra is nyomatékosan úgy érezzük, hogy Norvégiában nem szeretnénk “leragadni”. Egy év után sem gondoljuk úgy, ittlétünk minden előnyét figyelembevéve, hogy ez lesz az az ország, ahol, figyelembe véve a családunk értékrendjét, el tudnánk képzelni a jövőnket. Így aztán végül sóhajtottunk egy nagyot, és kimondtuk, hogy megyünk. Szem előtt tartván az iskolai félévek alakulását január közepén költöznünk kell. (Egyébként meg, viccesre fordítván a szót, amúgy is ideje lenne szedni a sátorfánkat, ezt mutatja az alapvető élelmiszertartalékok állapota is. )

Ettől persze még nem oldódott meg az inszomniám. Ezen a ponton elkezdett azon kattogni az agyam, hogy bár nagyon jó nekünk, hogy továbbra is együtt lesz a család, hogy Budapesten lakik a testvérem, vannak ott unokatestvérek, sok barát és kedves ismerős és milyen jó lesz ismét a “mieink” között lenni, ráadásul csak 1 órányi repülőútra leszünk már az otthonunktól… szóval minden pozitívumot latba véve még mindig nagyon aggódtam amiatt, hogy mi lesz a gyerekeinkkel a magyar iskolai rendszerben azok után, hogy itt a nemzetközi iskolában elképesztően jó dolguk volt. Kisti csak ezt a nyitott, kedves, interaktív és gyerekközpontú iskolát ismeri, és amikor Annáék az osztálytársaival arról beszélgettek egy nap, hogy kinek milyen volt az “otthoni” iskolája, akkor egyöntetűen Annát kiáltották ki a “nyertesnek” vagyis hogy a gyerekek szubjektív megítélése szerint mindenki közül ő jött a “legszörnyűbb”, legszigorúbb rendszerből. Csekély vigaszt lelek abban, hogy a magyar rendszer talán (de ezt csak hallásból tudom…) egy hajszállal jobb mégis a románnál.

Az elmúlt hónapban több nagyon nehéz pillanaton is túlvagyunk. Nem volt egyszerű elküldeni az e-mailt az ügynökségnek, mellyel bejelentettük, hogy februártól felmondjuk az albérletet. Fájt, mert szeretjük nagyon ezt a lakást, sok szép pillanatunk kötődik hozzá. Még jobban fájt, amikor elkezdtek új érdeklődők érkezni és körbejárkálni a cuccaink között. Akkor tudatosult úgy igazán, hogy visszavonhatatlan, amit tettünk. A gyerekek iskolából való kiíratását utólag szintén megkönnyeztem. Épp aznap adtam le a kérést az igazgatónak, amikor be kellett mennem Kistihez nyílt napra. Előbb végignéztem, hogy a gyerek milyen jól érzi magát, milyen sok mindent tanult az év elejétől, milyen ügyesen beszél angolul és mennyire szeretik a társai, milyen szépen beilleszkedett végre az igazán embertelenül nehéz hónapok után (amikor nem tudott angolul és emiatt nem is igen állt vele szóba senki), milyen gyerekbarát, szép környezetben tanul, milyen innovatív és hatékony eszközökkel, és mennyire lelkesen mutogat nekem mindent, majd lebattyogtam a kérvénnyel az alagsorba az igazgatóhoz, hogy akkor én inkább elvinném őt januártól a magyar közoktatási rendszerbe, kérem tessék aláírni. Lelkileg nehéz pillanatok ezek, mert minden döntésnek következményei vannak és ezekkel meg kell tanulni együttélni. A vigasz furcsa mód az instagramról érkezett, amikor egyszer csak szembe jött egy olyan lista, hogy “seven things, most people take a lifetime to learn” és ezen a listán az első elem az volt, hogy “ha szomorú vagy egy döntés meghozatala után, az még nem jelenti azt, hogy a döntés rossz volt“. Pont ezt érzem most. Jó ez a döntés! Működni fog!

Ami a jövőbe vetett aggodalmamat illeti, ezzel a facebookról hozott képpel igyekszem magam “helyrepofozni”. Bevetettem trükként továbbá, hogy amikor éjjel felriadok vagy el sem tudok aludni, akkor azt mantrázom magamnak, hogy nem kell előre látnom az összes lépést. A következő lépés megvan, azon dolgozom és ez most elég. Furcsa, de működik. Most már sokkal jobban alszom.

Persze a következő lépés attól még nem egyszerű. Albérletet keresünk úgy, hogy megengedjék a bejelentkezést (állítólag ez Budapesten nem is olyan magától értetődő dolog) ÉS a lakcím szerinti körzetes iskola legyen megfelelő hely a gyerekeim számára. Sajnos az nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy félév közben az a suli, amelyik nem “köteles” bennünket felvenni, az teltházra hivatkozva nem is fog felvenni (például a nem körzetes iskolák). Szóval a lakás nem csak megfelelő állapotú, paraméterű és költségvetésű kell legyen, hanem bizonyos jól behatárolt iskolai körzeteken belül is kellene legyen ÉS legfeljebb 30 percnyi útra István munkahelyétől (ha legalább az övét már fixen tudjuk, akkor muszáj viszonyítani hozzá, mert a napi több órás ingázást semmiképp sem akarjuk vállalni). Éljen a sokparaméteres keresgélés. Azt hiszem az új munkahelyem feltétlen valamilyen logisztikusi pozícióban lesz, mert az elmúlt évek után szakvizsgák nélkül is úgy érzem, hogy megfelelek a szakmai követelményeknek. Igen, valóban ez a második következő lépés, szükségem lesz egy új munkahelyre. Csillogó ajánlatokat hozzászólásban várok! 😉

Végezetül ezt a videót még mindenképp itt akartam hagyni ennél a bejegyzésnél egyrészt mert ha van a szenzációsnak felsőbb foka, akkor ez az, másrészt mert hallgasd csak! Témába vág nem is kicsit. “Lights will guide you home…“, “If you never try, you’ll never know…”.

2 hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.