Halloween Norvégiában

Tavaly épp Halloween után érkeztünk Norvégiába, november harmadikán, így mostanig csak hallomásból tudtuk, hogy ebben az országban bizony egyre elterjedtebb az “igazi” angolszász hagyományoknak megfelelő import-ünneplés. Most már azt is tudjuk, hogy miért.

Nagy mázlink volt, hogy Anna az utóbbi időben szerzett néhány kimondottan jó barátot, köztük egy norvég lányt is, aki elhívta őt (családostól, juhé!) közös “trick or treat”-ezésre (szerintem az összes a filmekből tán ismerősen csengő “adunk vagy kapunk”-típusú magyar mesterséges fordítási kísérlet meglehetősen esetlen, így maradok inkább az eredeti, angol kifejezésnél). Mint kiderült ez a család Oslonak egy inkább magánházakkal benépesült részén lakik, ahol elterjedtebb az ajtóról ajtóra járkálás és a halloweeni dekoráció is – a miénk (sajnos?) egy békés nyugdíjas környék… Ráadásul sikerült összetrombitálni egy 8 gyerekből álló csoportot, köztük Kistinek is egy osztálytársát, akinek a bátyja Annának osztálytársa s akikkel már többször is összejártunk, így nagy zajjal indult az ígéretes bandázás.

A mi részünkről, “elsőbálozókként”, az izgalom határtalan volt. A gyerekek beöltöztek denevérnek és vámpírnak, István bevetette az összes lappangó ámde meglepően figyelemreméltó arcfestős tehetségét, felkapták a Nilleből – ez a “helyi Pepco” – vásárolt egyenvödröket (minden gyereknek ilyen volt 🙂 ) és amint lement a nap, már indultunk is. Miután összegyűltünk Helénáék házában és mindenki lenyomott a gyerekei torkán egy-egy hotdogot, hogy ne éhgyomorra érkezzen az édességdömping, már nem lehetett a gyerekeket visszafogni. Házról-házra rohantak, miközben mi szülők néha alig tudtuk velük tartani a ritmust. Óriási volt a jókedv, ahogy a vödrök egyre teltek. Az első ajtónál még egymást lökdösték előre, de hamarosan kettészakadt a társaság, mert a hétévesek érthető módon sokkal fürgébbek voltak, mint a kamaszok: üvöltve rohangáltak a sötét, töklámpások által megvilágított utcákon. Hihetetlen volt számomra látni, hogy egy-egy házban milyen nagy gondot fordítottak a dekorációk elkészítésére, melyekel jelezték, hogy ennél az ajtónál érdemes kopogtatni. Néha ijesztő jelmezekbe öltözött felnőttek nyitottak ajtót és olyan is volt, hogy egy nagytata megénekeltette a társaságot mielőtt eléjük tárta az édességestálat. Az introvertáltabb családok kitették az ajtóba a cukrot egy táblácska kíséretében – “Vegyetek!”.

Az esemény grandiózussága egyébként meg sem közelítette azt, amit egyes amerikai elbeszélésekből hallani lehet, mert még ezen a környéken is csak kábé minten ötödik ház fogadott “trick or treat”-ezőket, de még így is őszinte öröm volt számomra szülőként megtapasztalni, hogy ezer idegenek veszik a fáradtságot arra, hogy örömet szerezzenek a gyerekeimnek. A kölykök végig extázisban voltak és ez még csak nem is a cukorkómának tudható be. Kisti például egyetlen darabot sem evett végig, olyan izgatott volt, hogy erre “nem jutott ideje”, mégis simán (zokszó nélkül!) végigjárta a hosszú kilométereken át kanyargó utcákat – végül több mint 12 ezer lépés tettünk meg csekély másfél óra alatt.

Az összegyűjtött szajré még hetekig kitart, ahogy elnézem. Bár Kistinél nagyobb cukorrajongót nem ismerek, mégis mikor hazaértünk, azt kérdezte, hogy nem ehetne-e inkább egy almát? Ezt ha nem látom, el se hiszem, de ez is mutatja, hogy ez a nap mennyire nem az édességről szólt. Azt hiszem ez egy olyan varázslatos és “félelmesztően” kalandos este volt számukra, amelynek élménye bőven eltelítette őket mindenféle szénhidráttúladagolás nélkül is. Életreszóló emlék mindannyiunk számára, hiszem István meg én sem tapasztaltunk még soha hasonlót.

Reggel aztán Kisti elpityeredett, hogy miért is járt le ilyen hamar ez a Halloween és ő már alig várja a következőt. Elszorult a szívem és nem tudtam neki elmondani, hogy jó eséllyel ilyemiben évekig nem lesz most már része. Én magam is nagy ellenzője vagyok elviekben annak, hogy válogatás nélkül átvegyük a különböző nemzetek népszerű és filmek által promovált szokásait, melyek gyakran nagyon idegenek a magyar kultúra számára, de látván azt a szinte leírhatatlan és határtalan örömöt a gyerekeim arcán, most először azt kívánom, hogy bárcsak nálunk is, mint ahogy a norvégoknál, importálni lehetne ezt az ünnepet. Úgy gondolom, hogy senkinek sem ártanánk vele, és volna még egy plusz élmény, gyerek és felnőtt számára egyaránt, amit egész évben lehetne várni.

Egy hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.