Eljött a nap, amikor megismerkedtünk a norvég ügyelettel

Norvégiában, amint sikerül személyiszámot szerezned, a lakcímed alapján hivatalból beosztanak egy családorvoshoz. Amíg ez nincs meg, addig csak ügyeleti ellátásra jogosult az ember. A családorvos adatairól postai úton értesítenek, a későbbiekben pedig a Helsenorge rendszerben BankID használattal lehet évi maximum kétszer orvost cserélni, adatokat lekérni, időpontot foglalni stb. Nem tudjuk, hogy milyen logika alapján, de négyünket úgy osztottak be, hogy István és a gyerekek egyik dokinál vannak, én egy másiknál, szerencsére ugyanazon rendelőn belül. S hogy kik is ezek az orvosok, vagy hogy milyen úton-módon tudunk hozzájuk jutni, annak kiderítésére 10 hónapon át hála Istennek nem volt szükségünk. Hihetetlen kimondani is és végtelen hálát érzek miközben ezt írom, de a gyerekek, amióta Norvégiába költöztünk, egyszer sem voltak betegek. Négyünk közül Kisti állt eddig a legközelebb ahhoz, hogy meglátogassa a családorvost, amikor két héttel ezelőtt néhány napig köhögött, szortyogott és emiatt nem ment iskolába. Mivel azonban 3 napnyi hiányzást orvos nélkül is igazolni lehet, és ennél többre nem volt szükség ahhoz, hogy helyrejöjjön és láza sem volt, végül elhalasztottuk a dokival való megismerkedést. Lehet valami ebben a jó északi levegőben, mert ilyen hosszú ideig még sosem voltak egészségesek a gyerekek.

Múlt csütörtök este aztán megtörtént az elkerülhetetlen. Épp asztalhoz ültünk, mely roskadozott a Roli-féle finomabbnál finomabb magyaros disznóságoktól, amikor Annában felpezsdült a székely-szellem és mire lényegében reagálni tudtunk volna, előkapta a bicskáját, hogy a csodálatos és gyerekkézre veszélytelen sajtszeletelő helyett, majd azzal fogja magának a sajtot a kolbász mellé levágni. Fogalmunk sincs, hogy milyen mozdulattal és hogyan, de a sajt helyett a bal kézfejét hasította fel, melyből aztán ömlött is a vér úgy, hogy én hála Istennek ilyet korábban még nem is láttam (bárcsak most se). Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy öltésekre lesz szükség, mert nagyon mély a vágás.

Covid miatt a gyerekeket az orvosnál csak egy felnőtt kísérheti és Kistit amúgy sem akartuk volna magunkkal hurcolni, ezért végül amellett döntöttünk, hogy Anna az apjával induljon az ügyeletre, aki szükség esetén jobban érti a norvégot mint én. Mivel a sürgős esetek pillanatok alatt bekövetkezhetnek, nem árt, ha az ember előre tájékozódik a teendőkről, így nem akkor helyben kell meggugliznia, hogy merre fusson. A fontos telefonszámokról és különböző segélykérési lehetőségekről írtam egy összefoglalót, melyet ide kattintva tudsz elolvasni.

Mivel a Storgata ügyelet látja el az egész főváros területét és mivel hála Istennek nem állt ki a balta a gyerek fejéből, érkezéskor sorszámot kellett húzni, majd elvileg a pandémia miatt kint kellett volna várakozni az épület előtt – ezt az intézkedést a késői időpont és a hűvös időjárás végett ezúttal szerencsére nem tartatták be. Amikor eljött a soruk, akkor felmérték a sürgősség mértékét és tovább irányították őket egy várakozóba, ahol aztán jó egy órát ücsörögtek, előttük 8-10 betegnek sorra kellett kerülni érkezési sorrendben. Mikor végre behívták őket a kezelőbe, Annát lefektették, jött az orvos, megvizsgálta a kezét, majd úgy döntött, hogy hív egy neurológust, aki megállapítja, hogy rendben vannak-e az idegpályák a vágás ellenére s miután ő is megnézte a sérülést, még érkezett egy harmadik orvos is, aki végül bevarrta – 4 ötlésre volt szükség és 2 érzéstelenítő szurira – melyek egyúttal hozzájárultak, Anna saját bevallása szerint, ahhoz, hogy elpárologjon a gyerek tűfóbiája. Elvileg az egymásutáni két injekciónak akár ilyen pozitív (?) hatása is lehet. Szerencsére tetanusz ellen már nem kellett utólag még egyszer szúrni, mert az 6 évvel ezelőtti kötelező adag állítólag még mindig véd – nem árt, ha ilyenkor kéznél van a gyerek oltáskönyve, mert én az ilyesmit biza nem tudom fejből elszavalni. s még kevésbé az apja. Ezek után már csak arra vártak, hogy jöjjön valaki és kötözze be az ellátott sebet. 45 perc múlva érkezett egy asszisztens. Ez egyébként nem lett volna nagyon nagy baj, mert még hatott az érzéstelenítő, a gyerek végig feküdt, jó melegben voltak, csak épp egy csütörtök estéről beszélünk, másnap iskola és már 11 órán túlvoltak. Végül éjféltájt érkeztek haza, farkaséhesen, mert ugye másfél falat vacsora után már rohanni kellett.

Összességében nem mondható, hogy pozitív volt a tapasztalat a norvég ügyeleten, mert órákat kell adott esetben itt is várakozni, cserében úgy tűnik, hogy alapos kivizsgálásban és ellátásban volt Annának része és hozzá kell venni, hogy mindenkivel remekül lehetett angol nyelven értekezni, mégis a végeredmény meglehetősen ronda lett (lásd alább). A végén adtak egy tájékoztató lapot és elmagyarázták, hogy a varratokat majd 12 nap múlva a családorvosnak kell kivennie, emiatt jelentkezzünk nála. Semmilyen papírmunkát nem kellett rendezni, a személyi szám alapján minden adatot digitálisan rögzítettek – a személyi szám bemondásán túl nem volt szükség semmilyen más igazoló iratra (ennek híján feltételezem, hogy elengedhetetlen az útlevél felmutatása). S bár fel voltunk készülve arra, hogy fizetni kell az ellátásért, végül erre nem került sor. Utána egy hétig hittük is, hogy ingyenes volt az ügyeleti kaland, de aztán egyszer csak levelet kapott Anna, benne egy nevére kiállított 75 koronás sárga csekkel. A magyarázat: kötszerek és fogyóeszközök ára. Vicces azért, hogy tényleg a gyerek számláját terheli a kifizetés, persze ő volt a beteg és a kísérő adatai nem kerültek felvételre. Azt korábban már olvastam, hogy a norvég rendszerben a gyerekeknek ingyenes az ellátás, de a felhasznált eszközöket meg kell fizetni mindenképp. Ha tudja valaki, hogy mi ennek az oka, szívesen olvasom, mert egyelőre nem látom abban a logikát, hogy ha a nagyobb tételeket – mint például az orvosi díj – megtéríti az állam, akkor az ilyen “apróságokat” miért nem. Helyette veszik a fáradtságot utólag számlázni, azt kipostázni és végül behajtani a díjakat. Érdekes rendszer, tényleg. Remélem, hogy ennél mélyebb ismereteket tapasztalati úton nem lesz alkalmunk szerezni ezzel kapcsolatban.

Ami pedig a családorvost illeti, azonnal kértünk és kaptunk is időpontot varratkivételre arra a dátumra, amikor lejárt a 12 nap, viszont a doki megdöbbenve látta, hogy milyen gyengén gyógyult a seb. Sajnos az ügyeleten a sok vizsgálat miatt, melyeknek több köze volt a vágás vizsgálati célból való széthuzigálásához mint összetapasztásához, végül nagyon szerencsétlenül illesztették össze a két részt és nem tudott érdemben összeforrni a seb. A varratok eltávolítása után is szükség van további összehúzó-tapaszra és csak reménykedhetünk, hogy sok-sok hét után majd halványul a heg, de jó eséllyel megmarad és nem lesz szép. A kézfej elég látható hely s rossz érzés lesz egy életet ezzel a heggel leélni, de még így is hálásak vagyunk, hogy nem valahova az arc környékére került a vágás, mert ha csak ilyen munkát tudnak végezni az orvosok az ügyeleten, akkor az az esztétikára nézve nagyon szomorú eredményeket produkál sajnos. István szerint úgy tűnt, hogy nemigen tudták az orvosok, hogy mi lenne a teendő és azért is adták egymásnak a kilincset, mert mintha egyik sem akarta volna elkezdeni az öltéseket, de ez persze csak egy személyes benyomás. Mégis, egy élettani szempontból nem veszélyes vágást ellátni csak nem kellene olyan nagy dolognak lennie. Mi történik vajon, ha tényleg nagy a baj? Imádkozunk érte, hogy saját bőrön ezt ne kelljen megtapasztalnunk!

2 hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.