Brené Brown – A tökéletlenség ajándéka

Brené Brown munkásságáról írtam már korábban is, és meggyőződésem, hogy az általa felvetett alapvető és nagyon fontos témákat többször is körbe fogom járni. Olyan csontig hatoló, emberi jellemvonásokról szóló igazságokról beszél ugyanis, amelyek tudatosítása és a saját életünkre való levetítése mindannyiunknak jót tenne.

A tökéletesség ajándéka című könyv angol nyelven került a kezembe (The Gifts of Imperfection) és nem emlékszem arra, hogy korábban olvastam volna ezen kívül olyan könyvet, amely ennyire visszavitt volna a múltamba. Az alcím magyarra fordítva: engedd el azt, amilyennek lenned kellene és fogadd el azt, aki vagy (Let go of who you think you’re supposed to be and embrace who you are). A hivatalos magyar fordítás ennél tömörebben fogalmaz: Szeresd magad, elvárások nélkül! Olvasás közben fejezetről fejezetre jutottak eszembe olyan események a gyerekkoromból, vagy az elmúlt 15 évből, amelyekről mostanra teljesen megfeledkeztem. Többször is le kellett tegyem a könyvet, mert az önreflexió olyan szintjeire jutottam, amelynek a befogadására nem voltam még felkészülve. A Forbes Magazin szerint ez a könyv egyike annak az ötnek, amelyek ténylegesen meg fogják változtatni azt, ahogy az életedre tekintesz. Brené Brown megkísérli megmutatni, hogy miképpen tudnád elfogadni a hibáidat, ahelyett, hogy örökké azzal vesződnél, hogy milyennek kellene inkább lenned, azért hogy megfelelj más emberek elvárásainak. Több mint 2 millió példányban kelt el A tökéletlenség ajándéka (méltán, nyilván!), ez mindmáig az író alapműve és nem is nagyon hosszú olvasmány. Ha el akarod valahol kezdeni a Brené Brown munkásságával való ismerkedést, akkor azt ajánlom, hogy ezt a könyvet vedd le a polcról.

A könyv alapja Brené Brown kutatásaiban gyökerezik. Több ezer amerikai történetét összegyűjtvén szembetűnővé váltak bizonyos univerzális viselkedési minták: mindannyian küszködünk a szégyen érzésével, tartunk tőle, hogy nem vagyunk elegek és emiatt igyekszünk elpalástolni az igazi énünket. Közben néha felbukkantak olyan élettörténetek is, amelyekből az derült ki, hogy ezen félelmek ellenére vannak akik mégis boldog, inspiráló módon tudnak élni. Úgy tűnt, hogy ezek az emberek megtanulták értékelni az érzékenységüket és elfogadni a hibáikat, örömre találtak a hála érzésében és önbizalmukból adódóan úgy érezték, hogy megvan az a helyük a világban, amelyet sokan mások örökké keresnek, de nem találnak. Ezen különlegesen kiegyensúlyozottnak tűnő, szívvel-lélekkel élő” (wholehearted living), emberek belső világának a feltárását tűzte ki céljául tehát Brené Brown és ebből született meg ez a könyv. Fontos ezen a ponton megjegyezni, hogy mivel én angolul olvastam el, az általam fordításkor használt kifejezések biztosan nem fognak mindig egybeesni a hivatalos magyar fordítás szóhasználatával, de remélem, hogy nem okozok nagy kavarodást.

Az kutatás kiindulópontjául a boldog emberek életének jellemzői kerültek górcső alá. Olyan szavak kerültek feljegyzésre a pozitív oldalon mint az érdemlegesség, pihenés, játék, bizalom, hit, megértés, remény, eredetiség, szeretet, hovatartozás, öröm, hála és kreativitás, miközben a szívvel-lélekkel élő emberek nagyon kevés hangsúlyt fektettek az életükben a tökéletesség, dermedtség, bizonyosság, kimerülés, önellátás, menőség, beilleszkedés, ítélkezés és szűkösség gondolataira. Ha jobban megvizsgáljuk a két felsorolást, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy:

Bár nagyon fontos, hogy minél jobban megismerjük és megértsük önmagunkat, ha szívvel-lélekkel akarunk élni, akkor ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír az, hogy szeressük önmagunkat.

A tudás és felismerés ebben az esetben is nagyon fontos, de miközben próbáljuk felfedezni az igazi énünket, önmagunk iránt tanúsított kedvességre és megértésre is szükségünk van. Mindannyian kiegyensúlyozott életre vágyunk, de ezen túlmenően fontos tudatosítanunk, hogy ami hiányzik a lelki világunkból, azt nem tudjuk a gyerekeinknek sem továbbadni. Ezen a ponton jöttem rá, hogy nekem szól a könyv.

Szívvel-lélekkel élni

Szívvel-lélekkel élni annyit jelent, hogy felismerjük: méltók vagyunk az életünkre. Fel kell építenünk a bátorságot, együttérzést és kapcsolódást ahhoz, hogy kijelenthessük: nem számít, hogy ma mit valósítok meg és mi marad holnapra, elégnek érzem magam és igen, tökéletlen és sérülékeny vagyok és néha félek, de ez nem változtat azon az igazságon, hogy attól még bátor, szeretetre és befogadásra méltó vagyok. A könyv abban próbál segíteni, hogy eljussunk életünk során a kiegyensúlyozott magabiztosságnak arra a szintjére, amikor ezen gondolatokkal a fejünkben tudunk elindítani minden napot.

Az első igazi tanítás számomra a DIG Deep koncepció volt, mely azt az állapotot jelenti, amikor az embert ereje fogytán is betemeti a millió tennivaló, ezért a természetes reakció az, hogy összeszorított foggal, csak azért is a végére jutunk a listánknak, vagyis erőn felül aktiválni próbáljuk a tartalék energiaforrásainkat. Ennek nem ritkán teljes kimerülés, hosszú távon betegség a vége. Ehhez képest a szívvel-lélekkel élő emberek arra koncentrálnak, hogy amikor fogytán az erő, akkor előbb elcsendesedvén mérlegelik, hogy valójában mi is a következő lépés, majd ezáltal megszerzik a szükséges inspirációt ahhoz, hogy akár új módszerek alkalmazásával be tudják fejezni azt, aminek nekifogtak vagy bele tudnak kezdeni valami teljesen másba, amelytől feltöltődést remélnek.

Nehéz ugyan elfogadni az életünket, de sokkal nehezebb örökké rohanni az igazság elől. Kockázatos dolog elfogadni a sebezhetőségünket, de sokkal veszélyesebb ránk nézve az, ha lemondunk a szeretetről, az összetartozásról és az örömről, hiszen épp ezek a tapasztalatok tesznek bennünket sebezhetővé. Csak akkor fedezhetjük fel a belső fényünk végtelen erejét, amikor elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy felfedezzük a sötétséget.

A tökéletlenség ajándékai: bátorság, együttérzés és kapcsolódás

Az méltóság érzését a bátorság, együttérzés és kapcsolódás mindennapi gyakorlása révén tudjuk elérni. Ebben a mondatban azért a gyakorlás szón van a hangsúly, mert ahogy az ember azáltal lesz egyre bátrabb, hogy mind nagyobb bátorságot igénylő dolgokat cselekszik, úgy ez a fajta fejlesztési módszer a másik két tényezőre is igaz. A fejezet rövid kitérőt tart a szégyenérzet leküzdésének irányába, melyhez ugyanerre a három tényezőre van szükség. A megszégyenülés érzésével előbb-utóbb mindannyian találkozunk, sokszor a legváratlanabb helyzetekben történik az, hogy valaki szándékosan vagy sem valamilyen módon eléri, hogy szürke kisegérnek érezzük magunkat. Idővel azt hihetjük, hogy felülkerekedtünk egyik-másik incidensen, de azért gyakran eszünkbe jut és nehéz megfeledkezni róla. A praktikus megoldás a szégyen feldolgozására, ha beszélünk róla valakivel. Nagyon fontos, hogy az illető a teljes bizalmunkat élvezze, de ezen kívül van még néhány kizáró jellemvonás is, ezért olykor nem könnyű eldönteni, hogy ki is lenne az a személy, aki méltó a bizalmunkra:

  1. Nem lehet olyan barát, aki annyira átérzi a fájdalmad, hogy a végén helyetted szégyenkezik és még neked kell őt vigasztalnod.
  2. Nem lehet olyan barát, aki részvéttel válaszol (Nagyon sajnállak) empátia helyett (Veled vagyok, már én is éltem át hasonló helyzeteket, megértelek).
  3. Nem lehet olyan barát, aki annyira felnéz rád, hogy teljesen összetöröd a lelki világát, ha elmesélsz egy olyan történetet, amelyből kiderül az esendőséged.
  4. Nem lehet olyan barát, aki számára a sebezhetőség annyira visszataszító, hogy azonnal keresni fogja, hogy kit verhet meg, csak hogy helyrehozza a rajtad esett sérelmeket vagy ami még rosszabb, elkezdi számon kérni rajtad, hogy hogyan is lehettél olyan idétlen, hogy ez megtörténhetett veled.
  5. Nem lehet olyan barát, aki nem hajlandó elfogadni, hogy tényleg tévedtél és okkal szégyenítettek meg, ezért azonnal elkezd dicsérni, hogy te tökéletes vagy, mindenki szeret, biztosan csak túloztál, mikor elmesélted a bajodat.
  6. Nem lehet olyan barát, aki azonnal kihasználja a helyzetet arra, hogy elmesélje, hogy ez semmi, vele kétszer ilyen ciki dolgok is történtek már.

Olyan személyt kell választanunk, aki megérdemli, hogy elmeséljük neki a megszégyenülésünk történetét. A szégyen és a félelem felszívódik, amint megértő fülekre talál a történetünk és létrejön az értékes emberi kapcsolat. Kétségtelen, hogy bizonyos esetekben már az is segít, ha beszélünk a kellemetlen tapasztalatainkról, de a fenti lista döbbentett rá arra, hogy azon múlik, hogy végül is a beszélgetés következtében jobban érezzük-e magunkat, hogy sikerült-e a megfelelő bizalmi embert azonosítani vagy sem. Néha sajnos nem találjuk meg a megfelelő beszélgetőpartnert, akitől megkapjuk a szeretetet és elfogadást (vagyis az együttérzést), amelyre abban a pillanatban a legnagyobb szükségünk van.

Bátorság

A szívvel-lélekkel élő emberek egyik legfontosabb tulajdonsága a hétköznapi bátorság. Nem feltétlenül hősies tetteket értünk ez alatt, hanem az egyszerű, mindennapi bátor cselekedeteket, amikor hajlandók vagyunk felvállalni azt, hogy a cselekedeteinknek akár sebezhetőség vagy csalódottság is lehet a következménye. Olyan egyszerű példákat említ a könyv, mint amikor a diáknak van bátorsága jelentkezni és bevallani, ha nem ért valamit – hányszor lapulunk inkább, mert tartunk tőle, hogy hülyének néznek. Érdekes helyzet az is, amikor valaminek a megvalósulását nagyon szeretnénk, de a csalódást elkerülendő csak kicsiny lelkesedéssel merünk beszélni róla (azt mondjuk például, hogy “Jó lenne megkapni ezt az állást, de amúgy nem nagy szám” – miközben jelenleg a szívünk legnagyobb vágya az lenne, ha sikerülne megcsípni azt a bizonyos pozíciót). Így aztán két dolog történhet: 1. ha mégis beteljesül, amit szerettünk volna, már nem örülünk neki annyira, mert időközben elhitettük magunkkal, hogy nem is olyan nagy dolog, 2. ha nem sikerül, amit szerettünk volna, akkor lemaradunk a barátaink gyógyító hatású együttérzéséről, mert addigra már meggyőztük őket arról, hogy végül is nem volt nekünk olyan fontos a dolog. Egyik változat sem hangzik valami jól. Helyette érdemes megosztani a céljainkat és álmainkat, így teljes szívvel örülhetünk, amikor megvalósulnak. Ellenkező esetben megoszthatjuk a csalódottságunkat a barátainkkal, mert ezért találták fel a barátságot. Bátorságra van szükség ahhoz is, hogy az ember az együttérzés gyakorlása érdekében ki merjen tárulkozni és el merje mondani a saját negatív tapasztalatait azért, hogy segítsen másokon. A jó hír az, hogy a bátorság multiplikatív jelleggel bír, hiszen minden alkalommal, amikor bátrak vagyunk, példát mutatunk a körülöttünk lévőknek és ezáltal egy kicsit őket is bátrabbá tesszük.

Együttérzés

Ha fájdalmat látunk – a magunkét vagy másét -, általában nem az együttérzés az első ösztönös reakciónk. Helyette inkább megpróbáljuk megóvni magunkat azáltal, hogy bűnöst kiáltunk, ítélkezünk vagy azonnal elkezdjük helyrehozni a helyzetet. Ehhez képest az együttérzés nem alárendelt (sebesült-gyógyító) hanem egyenlő felek közti kapcsolat. Csak akkor tudunk benne lenni mások sötétségében, amikor a magunkét már jól ismerjük és így meríteni tudunk belőle.

Bár meglehetősen kontraintuitív gondolat, de a személyes határaink felállítása elengedhetetlennek bizonyul az együttérzés sikeres gyakorlásának érdekében. Az együttérzés elfogadásra alapszik, hiszen minél nagyobb mértékben tudjuk elfogadni magunkat és másokat, annál együttérzőbbé válunk. Azonban kétségtelenül nagyon nehéz elfogadni azokat az embereket, akik bántanak vagy kihasználnak bennünket. Ha együttérzőkké akarunk válni, akkor le kell fektetnünk a határainkat másokkal szemben és számon kell kérnünk az embereken a tetteiket. A mai világban mindenki a hibásokat keresi, de a számonkérésre már ritkán jut energia, mert a határok felállítása és betartatása sokkal több erőfeszítésbe kerül mint a sima megszégyenítés vagy hibáztatás. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy az üres fenyegetődzéssel csak a saját szavahihetőségünket döngöljük a földbe. Különös művészete van annak, hogy valakit úgy kérjünk számon, hogy közben nem alázzuk meg és itt jön képbe az együttérzés fogalma. A módszer egyszerű: különbséget kell tennünk az ember és a cselekedete között és ez utóbbira kell koncentrálni a számonkérés során.

Kapcsolat

A kapcsolat az emberek közötti energia, mely akkor alakul ki, amikor úgy érzik, hogy látják, hallják és értékelik őket, amikor ítélkezés nélkül adhatnak és kaphatnak és amikor erőt merítenek a létrejött kapcsolatból. Mára már elfogadott tudományos tény, hogy az emberi lény kapcsolatok nélkül képtelen érzelmi, fizikai, szellemi és intellektuális szinten növekedni. Ebből kifolyólag a kapcsolatok megszakítása valós veszélyt jelent az agyunk fejlődésére. A ma létező technológiai újítások sajnos mind inkább elterjeszteni látszanak az ún. átkapcsolatokat, melyek az igazi kapcsolatok illúzióját keltik, de amelyek nem adják meg az ezekkel járó lelki előnyöket az emberek számára. A személyes találkozások, amikor csak egymásra figyelünk, ilyen szempontból pótolhatatlanok.

A kapcsolat hiányának egy sajátos formája az, amikor úgy gondoljuk, hogy dicsőség, ha teljesen önálló módon képesek vagyunk megoldani a problémáinkat. Számomra is fájdalmasan ismerős az a jelenség, amikor bár hiszem, hogy tiszta szívemből segítenék bárkinek, de segítséget kérni csak a legritkább esetekben vagyok hajlandó. Bele sem gondoltam, hogy ezáltal tudat alatt felcímkézem az embereket “segítőkre” és “segítségre szorulókra”, mintha a két csoport között nem is létezne átjárhatóság. Valójában úgy egészséges, ha egyszerre tartozunk mindkét kategóriába. Mindaddig, amíg nem tanuljuk meg nyitott szívvel befogadni a segítséget, addig nem leszünk képesek igazán szívből adni sem. Amikor ítélkezést társítunk a segítségkéréshez, tudat alatt ugyanezt tesszük a segítségnyújtással is.

Szívvel-lélekkel élni csak tudatos döntés alapján lehet. A történeteink őszinte megosztása, mások fájdalmának a befogadása és az igaz kapcsolatok kialakítása a mostani magas fokon szétcsatolt világban csak úgy lehetséges, ha a teljes szívünket beleadjuk.

A szeretet, összetartozás és méltóság erejének felfedezése

Ha meg szeretnénk tapasztalni a szeretet és a összetartozás érzését, akkor el kell hinnünk magunkról, hogy méltók vagyunk a szeretetre és az összetartozásra. A méltóságot pedig nem szabad feltételekhez kötnünk. Most vagyok méltó a szeretetre és a befogadásra, nem akkor, amikor soványabb leszek, józan leszek, előléptetnek, a szüleim elégedettek lesznek velem, mások azt hiszik, hogy jó szülő vagyok, kibogozzuk a házasságunk gondjait stb. Mindettől függetlenül, most kell elhinnem magamról, hogy méltó vagyok a szeretetre.

Nagy különbség van aközött, hogy valahová beilleszkedünk vagy valahová tartozunk. Előbbi azt feltételezi, hogy felmérjük a helyzetet és olyanná alakítjuk magunkat, amilyennek feltételezzük, hogy lennünk kell, ha be akarunk illeszkedni egy bizonyos csoportba. Utóbbi viszont akkor történik, amikor felvállaljuk azt, amilyenek vagyunk, és ezáltal tartozunk egy olyan közösségbe, ahol nem várják el tőlünk, hogy megváltozzunk. Mivel a szeretet és az összetartozás érzése alapvető emberi szükséglet, életbevágó, hogy a beilleszkedés helyett az önmagunk felvállalásának az elve alapján éljünk, másképp hosszú távon elkerülhetetlen a szenvedés.

A szeretet nem adok-kapok alapon működik. A szeretetet gondozni és növeszteni kell, és ez csak akkor jöhet létre két ember között, ha mindkettőben már eleve benne van – csak annyi szeretetet adhatunk másoknak, amennyire önmagunkat szeretjük. A megszégyenítés, vádolás, tiszteletlenség, megcsalás és a törődés visszatartása a szeretetet gyökereiben gyengítik, és a szeretet csak akkor fogja tudni túlélni ezeket a sérüléseket, ha elismerjük őket, meggyógyítjuk őket és ha ritkán fordulnak elő.

Az összetartozás az emberek azon veleszületett kívánsága, hogy valami olyanhoz tartozzanak, ami náluk sokkal nagyobb. Mivel ez a sóvárgás elemi erővel kerít hatalmába, sokszor a beilleszkedés módszeréhez nyúlunk, mely nem csak silány megoldás, de legtöbbször meggátolja az igazi összetartozás megtapasztalását is. Mivel erre csak akkor kerülhet sor, amikor felvállaljunk az autentikus, tökéletlen énünket, az összetartozási érzésünk sosem lehet nagyobb annál a szintnél, amennyire saját magunkat elfogadjuk.

Kétségtelen, hogy sokkal könnyebbnek tűnik szeretni és elfogadni az embertársunkat, mint ugyanígy viszonyulni önmagunkhoz. Ez azonban nagyon rossz hír, ha abból indulunk ki, hogy a mások felé nyújtott szeretetünknek és elfogadásunknak a saját magunk felé tanúsított szeretet és elfogadás mértéke határt szab. Ez akkor is igaz, ha nem hisszük el, és teljesen érthető, ha valaki ösztönösen tiltakozik egy ilyen kijelentés ellen. Próbáljunk meg a szeretetre érzés helyett cselekvésként tekinteni, ezáltal nyilvánvalóvá válik a felelősség és a számon kérhetőség. Hiheti-e egy szülő, hogy a gyerekeit jobban szereti önmagánál, miközben magát nyilvánvalóan nem szereti annyira, hogy hajlandó legyen feladni egy függőséget (olyan hétköznapi dolgoknál is megállhat a példa mint az alkohol vagy a nikotin) azért, hogy a gyerekeit megkímélje az ezzel járó szenvedéstől? És ha ezt gondolja, vajon igaza van-e? Egy olyan társadalomban, mely azt kommunikálja, hogy “helyezd magad az utolsó helyre” önmagunk szeretete és elfogadása szinte forradalmi bátorságra vall.

Mi állhat az utunkban?

Ha szívvel-lélekkel szeretnénk élni és szeretni, és méltónak akarjuk érezni magunkat, beszélnünk kell azokról a dolgokról, melyek ezt meggátolják: szégyen, félelem és sérülékenység. Sokkal fájdalmasabb folyamat előrevetíteni, hogy milyen rossz dolgok történhetnének velünk, ha őszintén beszélnénk a félelmeinkről, mint ha segítséget kérnénk egy bizalmi társtól, és szembenéznénk azokkal a félelmekkel. A legtöbben tudjuk, hogy az életünk nagy gondjaira mi lenne a megoldás, de nem merünk elindulni az úton. Ennek a fő oka a szégyennel való szembesülés esetleges forgatókönyvében rejlik.

Legyünk rugalmasak a szégyennel szemben

A szégyennel kapcsolatban a három legfontosabb tudnivaló:

  1. Mindannyian kerülünk szégyenteljes helyzetekbe. A szégyen egyetemes és az egyik legprimitívebb emberi érzés. Csak azok nem tapasztalnak szégyent, akik nem képesek az empátia érzésére sem.
  2. Mindannyian félünk beszélni a szégyenről.
  3. Minél kevesebbet beszélünk a szégyenről, annál nagyobb hatása lesz az életünkre.

A szégyen az a fokozottan fájdalmas érzés, amikor úgy gondoljuk, hogy selejtesek vagyunk és emiatt méltatlanok a szeretetre és az kapcsolódásra. A szégyen forrása a félelem – attól tartunk, hogy az emberek nem fognak szeretni, ha megtudják, hogy milyenek vagyunk, honnan származunk, miben hiszünk, mennyire küzdelmes az életünk. Az a legrosszabb, hogy meg sem kell tapasztalnunk a szégyent ahhoz, hogy befolyásolja a döntéseinket: a tőle való félelem érzése elegendő legtöbbünk számára ahhoz, hogy meggátolja a cselekedeteinket.

A jó hír, hogy mindenki, aki képes a szégyen érzésére, az képes arra is, hogy kifejlesszen egyfajta aktív feldolgozási mechanizmust ellene. Ismerjük fel a szégyent, konstruktív módon, az autentikus énünk mentén jussunk át a túloldalára és ennek eredményeként fejlesszük a bátorságunkat, együttérzésünket és a kapcsolatainkat. Meg kell értenünk, hogy minél kevesebbet beszélünk a szégyenünkről, annál több marad belőle nekünk. A szégyennek három dologra van szüksége a növekedéshez: titoktartás, csend és ítélkezés. A szégyen emberek között születik, de ugyanott gyógyul is be.

Mi a különbség a szégyen és bűnutat között?

A szégyen és a bűntudat közötti különbség legegyszerűbben a következőképpen határozható meg:

Bűntudat = Valami rosszat tettem.

Szégyen = Rossz vagyok.

A szégyen arról szól, hogy kik vagyunk, a bűntudat viszont a cselekedeteinkről szól. A bűntudat ugyanolyan erős mint a szégyen, azonban vele ellentétben pozitív hatással bír az emberre: motivál arra, hogy jóvátegyük azt, amit mások vagy önmagunk ellen követtünk el. Ezzel szemben a szégyen érzése gyakran elhiteti velünk, hogy nem változhatunk pozitív irányban és destruktív cselekedetekhez vezet. Ha szülőként a megszégyenítés eszközéhez folyamodunk, ezáltal azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy nem méltók a szeretetre.

Brené Brown útjelzői pontos térképet festenek arról, hogy miképpen élhetünk és szerethetünk mi magunk is szívvel-lélekkel. Nagyon fontos tudni, hogy ez egy véget nem érő folyamat, melynek tökéletesítésére életünk végéig törekedhetünk.

Első útjelző: Hitelesség – Mások véleményének elengedése

A hitelesség gyakorlat kérdése, egy tudatos döntés arról, hogy miképpen szeretnénk élni az életünket. Akkor alakul ki, ha úgy döntünk, hogy az igazi énünket mutatjuk és őszinték vagyunk. Ez egyszerre jó és rossz hír. Jó, mert tudjuk, hogy a mi kezünkben van az irányítás, a saját viselkedésünkön múlik, hogy hitelesek vagyunk-e vagy sem. Rossz, mert egy olyan világgal nagyon nehéz szembeszállni, amely aprólékosan előírja az életünk minden területére azt, hogy milyen fajta viselkedés lenne az elfogadható (például mennyi kellene legyen a súlyunk vagy hogy kellene kinéznie a házunknak).

A hitelesség a mindennapos gyakorlása annak, hogy elengedjük azt, akinek gondoljuk, hogy lennünk kellene és elfogadjuk azt, akik valójában vagyunk. Hitelesnek lenni azt jelenti, hogy:

  • bátran felvállaljuk a tökéletlenségünket, felállítjuk a határainkat és megengedjük magunknak, hogy sérülékenyek legyünk;
  • együttérzünk másokkal, mert tudjuk, hogy mindannyiunk élete erősségekből és küzdelmekből épül;
  • értékeljük a kapcsolatokat és az összetartozás érzését, mely abból fakad, hogy elhisszük, hogy méltók vagyunk.

A hitelesség gyakorlása óhatatlanul is falakba ütközni. A szégyenérzés elkerülése érdekében meg szeretnénk győződni róla, hogy a hitelességre való törekvésünket az emberek nem fogják önzőségként vagy önelégültségként értelmezni, pedig ez a lépés legtöbbször kimozdít a komfortzónánkból. Valószínű, hogy lesznek szemforgató, hátad mögött suttogó reakciók és előfordulhatnak kapcsolatbeli problémák is. Megtörténhet, hogy kegyetlen, megszégyenítő válaszokat fogsz kapni – ezeket manapság olcsón, könnyen és nagyon kézenfekvő módon, sokszor névtelenül is át lehet adni, és gyakorlatilag elkerülhetetlenek. A kegyetlenség attól még fájdalmas, hogy nincs igazságalapja, de ha megpróbálunk immunisak maradni iránta, akkor sajnos egyúttal kizárjuk a kapcsolatteremtés lehetőségét is. A mérleg másik felén annak a lehetősége van, hogy nem fejezzük ki az ötleteinket és véleményünket, de ezek attól még nem fognak eltűnni, hanem apránként elfogyasztják a méltóságunkat. Innen egyenes út vezet a szorongás, depresszió, függőség, düh, hibáztatás, megvetés és megmagyarázhatatlan gyász érzése felé. Látható tehát, hogy nem érdemes feláldozni az igazi énünket azért cserében, amit mások elvárnak tőlünk. Fájdalmas lehet a folyamat, de valójában a hitelességünk a legnagyobb ajándék, amit azoknak adhatunk, akiket szeretünk.

Tanácsok:

  • Valahányszor sebezhetőnek érzed magad, jusson eszedbe: Ne zsugorodj össze! Ne fuvalkodj fel! Állj a saját helyeden!
  • Használd inspirációnak a bátor emberek példáját.
  • Valahányszor sérülékenynek érzed magad, a hitelességed megtartása legyen az elsőszámú célod.

Második útjelző: Önmagunk iránti együttérzés – A perfekcionizmus elengedése

A szégyen a perfekcionizmus bölcsője. A perfekcionizmus nem azt jelenti, hogy mindig törekszünk a legjobbra, hiszen ezesetben nem beszélhetünk egészséges eredményekről és növekedésről. A perfekcionizmus az a hit, hogy ha tökéletesen élünk, tökéletesen viselkedünk és tökéletes a kinézetünk, akkor minimalizálni tudjuk a felénk irányuló ítélkezést és megszégyenítést. A perfekcionizmus egy olyan húsz tonnás pajzs, melyről azt hisszük, hogy meg fog védelmezni, miközben valójában megakadályoz a felszállásban, depresszióhoz, szorongáshoz, függőséghez és az életünk megrekedéséhez vezet. Ez utóbbi azt jelenti, hogy aki nem hajlandó nem teljesen tökéletes dolgokat a világ elé bocsájtani, az nagyon sok lehetőséget hagy ki ezáltal. Ide tartoznak azok az álmaink is, amelyeket nem valósítunk meg, mert attól tartunk, hogy elbukunk, hibázunk és másoknak csalódást okozunk. A perfekcionizmus azért önpusztító, mert a tökéletesség valójában nem is létezik, így soha nem is érhető el. Ráadásul nem is az abszolút tökéletesség a cél legtöbb esetben, hanem az, hogy a munkánkat mások tökéletesnek lássák, és mivel nincs ráhatásunk mások véleményére, így ez a célunk sem érhető el soha, bármennyi energiát fektetünk bele. Az egészséges törekvés arra irányul, hogy hogyan lehetnénk jobbak. A perfekcionizmus azonban nem önfejlesztés, hiszen arról szól, hogy megszerezzük más emberek elismerését és ennek a gyökerei jellemzően a gyerekkorban keresendők: aki perfekcionizmusra törekszik, valószínűleg csak akkor kapott dicséretet, ha eredményeket mutatott fel. A perfekcionizmus ugyanakkor függőséget okoz, hiszen valahányszor megszégyenítenek, ítélkeznek fölöttünk vagy bennünket vádolnak, legtöbbször arra gondolunk, hogy nem vagyunk elég tökéletesek. Ilyenkor sosem jut eszünkbe, hogy a tökéletesség valójában elérhetetlen, helyette tovább gyötörjük magunkat.

Ahhoz, hogy legyőzzük a perfekcionizmusunkat, fel kell vállalnunk a sérülékenységünket a megszégyenítéssel, ítélkezéssel és vádolással szemben, fel kell dolgoznunk a bennünket ért szégyenérzéseket és együttérzőkké kell válnunk önmagunk iránt. Ha szeretjük és elfogadjuk önmagunkat, akkor el tudjuk fogadni a tökéletlenségeinket is és ekkor leljük meg az igazi ajándékokat: bátorság, együttérzés, kapcsolat.

A perfekcionizmus bizonyos szinten mindannyiunkban benne van, és még akkor is, ha sokunknál csak az élet bizonyos területein mutatkozik meg és nem uralja az életünket, érdemes tudatosan dolgozni a leküzdése érdekében.

Önmagunk iránt tanúsított együttérzés

Az önmagunk iránt tanúsított együttérzés három oszlopon nyugszik:

  • Önmagunk irányába mutató kedvesség: kedvesek és elfogadók vagyunk magunkkal akkor, amikor szenvedünk, elbukunk és úgy érezzük, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynánk a fájdalmunkat vagy elárasztanánk magunkat kritikával.
  • Közös emberi vonás: felismerjük, hogy a szenvedés és az alkalmatlanság érzése minden embert érint, nem vagyunk kivételek.
  • Tudatosság: kiegyensúlyozott hozzáállás a negatív érzések felé, mely által nem nyomjuk el őket, de nem is túlozzuk el őket. Nem lehetünk együttérzők önmagunkkal, ha elnyomjuk a fájdalmunkat.

A perfekcionizmus sajnos soha nem marad légüres térben, hiszen érinti a körülöttünk élőket, átadjuk a gyerekeinknek, megfertőzzük vele a munkakörnyezetünket és a helyzet fojtogatóvá válik a családunk és a barátaink számára is. Szerencsére az együttérzés is hasonló módon terjed. Amikor kedvesek vagyunk önmagunkkal, akkor az együttérzésünket másokra is ki tudjuk terjeszteni. A gyerekeink eltanulják tőlünk és a körülöttünk lévők úgy érzik, hogy önmagukat felvállalva kapcsolódhatnak hozzánk.

Tanácsok:

  • Jusson eszünkbe: Jó, ha van repedés – így jut be a napfény. A repedések nem azt jelentik, hogy alkalmatlanok vagyunk, hanem hogy mindannyian ugyanabban a hajóban evezünk, tökéletlenül, de együtt.
  • Reggelente ismételjük magunknak: “Ma elhiszem, hogy az is elég, ha jelen vagyok!”.

Harmadik útjelző – A rugalmasság meggyökereztetése

A rugalmasság, állhatatosság a csapásokon való felülkerekedést jelenti. Az állhatatos embereknek öt legjellemzőbb közös vonása:

  1. Leleményesek és kiváló problémamegoldók.
  2. Nagyobb valószínűséggel kérnek segítséget.
  3. Úgy gondolják, hogy tehetnek annak érdekében, hogy feldolgozzák az érzelmeiket.
  4. Szociális támogatottságot élveznek.
  5. Barátokból és családtagokból álló kiépített kapcsolatrendszerük van.

Az állhatatosság alapja a spiritualitás, mely azt jelenti, hogy felismerjük és elfogadjuk, hogy mindannyian elválaszthatatlan módon összekapcsolódunk egy nálunk sokkal nagyobb hatalom által és az e hatalommal és egymással való kapocs szereteten és együttérzésen alapszik. A spiritualitás gyakorlása perspektívát, értelmet és célt ad az életünknek. A spiritualitás gondolatából az állhatatosság leírására három újabb minta rajzolódik ki:

  1. A remény ápolása
  2. A kritikus tudatosság gyakorlása
  3. A dermedtség elengedése és a sérülékenység, a kényelmetlenség és a fájdalom érzésének eltompítása

Remény és tehetetlenség

A remény nem egy érzés hanem egy gondolkodásmód, egy kognitív folyamat, melyre akkor kerül sor, amikor:

  • Képesek vagyunk megvalósítható célokat kitűzni. (Tudom, hogy hova akarok eljutni.)
  • Ki tudjuk bogozni, hogy miképpen valósítjuk meg ezeket a célokat, beleértve a rugalmasságra való hajlandóságunkat is, melynek segítségével alternatív megoldásokat találunk szükség esetén. (Tudom, hogyan jutok el oda, kitartó vagyok és elviselem a csalódást, majd újra próbálkozom.)
  • Hiszünk magunkban. (Megy ez nekem!)

A remény tanulható! A reményteli, célorientált gondolkodást másoktól tanuljuk meg. A gyerekek eltanulhatják a reményteliséget, amennyiben a szüleikkel való kapcsolatukra a támogatás, állandóság és a határok világos felállítása jellemző. A reményvesztettség veszélyes, mert tehetetlenségi érzéshez vezet, ami miatt úgy gondoljuk, hogy nincs már ráhatásunk a változásokra, ez pedig elkeserítő érzés. Állhatatosságra, reményre és spiritualitásra van szükségünk ahhoz, hogy átjussunk a kételyen és a félelmen. Ha szívvel-lélekkel akarunk élni, el kell hinnünk, hogy ráhatásunk van a változásra.

A kritikus tudatosság gyakorlása

A kritikus tudatosság gyakorlása azt jelenti, hogy objektíven szemléljük magunkat és elvárásainkat, amikor úgy érezzük, hogy “nem vagyunk elég jók”. Mivel a világ elkerülhetetlen, kéretlen és állandó módon kommunikálja felénk az elvárásait, ha állhatatossá akarjuk tenni a lelkünket, válaszolnunk kell a következő kérdésekre:

  1. Valós az, amit látok? Ezek a képek a valós életet vagy a fantáziavilágot közvetítik?
  2. Ezek a képek egészséges, teljes életet tükröznek vagy inkább árucikké alakítják az életem, a testem, a családom és a kapcsolataimat?
  3. Kinek az érdeke, hogy lássam ezeket a képeket és rosszul érezzem magam miattuk? (Tipp: Mindig pénz és/vagy hatalom van a háttérben.)

A kritikus tudatosság gyakorlásának nagy szerepe van a szégyennel szembeni rugalmasság elérésében is, hiszen a szégyen úgy működik, akár egy zoom-kamera, mely csak a rossz dolgok felé irányul. A kritikus tudatossággal kitágíthatjuk a nézőpontot és a kép azonnal megváltozik, esetleg rájövünk, hogy a bajunkkal nem vagyunk egyedül.

Tompítás

Az emberek, tudatosan vagy sem, igyekeznek eltompítani a sebezhetőség, fájdalom és kellemetlenség érzését. A függőség egy lépéssel tovább megy és úgy határozható meg, mint az érzések krónikus és megrögzött eltompítása. Sajnos az érzéseket nem lehet szelektív módon elnyomni. Amikor eltompítjuk a fájdalmat, vele együtt eltompítjuk az örömteli érzéseket is. Ha megtanuljuk elfogadni a sérülékenységünkkel járó kellemetlenségeket, akkor megtanulunk örömmel, hálával és méltósággal élni.

A napjaink tudatos lebonyolítása érdekében érdemes átfutni ezen a hat kérdésen:

  • Gyakoroltam ma az önmegtartóztatást (bármiről is szeretnék épp leszokni)?
  • Edzettem ma?
  • Mit tettem ma saját magamért?
  • Mit tettem ma másokért?
  • Visszatartottam ma az érzéseimet?
  • Mi az a jó dolog, ami történt ma velem?

Negyedik útjelző: A hála és az öröm meggyökereztetése

Hála

A hálánk kifejezése gyakorlást igényel. Azok az emberek, akik életében rendszeres szereplő a hála érzése, ennek elérésére többnyire találtak valamilyen rendszeres (mindennapos) fizikai gyakorlási formát: hálanapló, hálameditáció, ima, hálával kapcsolatos művészeti alkotások vagy egyszerű fél perces kijelentések: “Hálás vagyok, mert…”. Úgy tűnik, hogy a hála gyakorlás nélkül nem tud élni.

Öröm

Az öröm fény, amely reménnyel, hittel és szeretettel tölt el. Az öröm azonban nem egyelő a boldogsággal. Miközben utóbbit a körülményeink határozzák meg, az előbbi a lelki világunkhoz és a hála érzéséhez kötött. Az örömre és boldogságra is szükségünk van, bár ezek szintje aligha állandó. Az örömteli élet örömteli pillanatok füzére, melyeket bizalom, hála, inspiráció és hit tart össze.

A sötétségtől való félelem akkor jelenik meg, amikor a legörömtelibb pillanatainkban arra gondolunk, hogy a dolgok innen felfele már aligha mehetnek, ezért biztos hamarosan valami rossz fog történni. A sötétség csak meghatározza a fényt, de nem teszi tönkre azt. A sötétségtől való félelmünk sodorja árnyékba az örömünket. Mindaddig, amíg el nem fogadjuk a sérülékenységünket és át nem alakítjuk hálává, az intenzív szeretet érzése gyakran magában hordozza a veszteségtől való félelmet is.

Mindannyian tartunk attól, hogy elveszítjük a számunkra fontos dolgokat és utáljuk, hogy nincs ez ellene semmilyen biztosíték. Emiatt arra gondolunk, hogy ha nem vagyunk valamiért hálásak és nem örülünk neki, akkor majd amikor óhatatlanul eltűnik, kevésbé fog fájni. A szűkösséget nem feltétlenül a bőséggel tudjuk felszámolni, helyette alkalmazhatunk egy megelégedésen alapuló gondolkodásmódot. A megelégedés nem valaminek a mennyiségét jelenti, hanem az érzést, a tudatot, hogy mindenből van elég, hogy mi magunk elegek vagyunk. A megelégedés a körülményeinkről való véleményünk szándékos irányítása. Az örömöt akkor tapasztalhatjuk meg, amikor felismerjük, hogy valójában milyen jól is mennek a dolgaink. Ezeknek a “jó dolgoknak” cseppet sem kell rendkívülieknek lenniük. Sajnos a világ azt az üzenetet küldi, hogy ami nem rendkívüli, az unalmas és jelentéktelen. Mégis a legtöbbet szenvedett emberek, akik ennek ellenére megtalálják az örömet, mindig a leghétköznapibb eseményekből merítkeznek. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy az apró, mindennapi pillanatokból áll össze az életünk, akkor megváltozhat a teljes gondolkodásmódunk és könnyűszerrel értékelhetjük ezeket. Érdemes ebből akár családi programot is faragni.

Ötödik útjelző: A bizonyosság iránti igény elengedése

Az intuíció egy gyors folyamat, amely során az agyunk összeállítja a megérzésünk darabjait a megfigyeléseink, emlékeink, elraktározott tudásunk és tapasztalataink alapján. Mivel általában nem szeretjük a bizonytalanságot, gyakran elhallgattatjuk a megérzésünket, pedig olykor csak azért nem tudunk “hallgatni a szívünkre”, mert még nem rendelkezünk elég adattal a hatékony döntéshozatalhoz. Néha sajnos hajlamosak vagyunk rövidre zárni a döntést és figyelmen kívül hagyjuk az intuíciót, mert sejtjük, hogy a további kutatásaink eredménye nem arra fog vezetni, amerre menni szeretnénk.

A hit és a értelem nem természetes ellenségek, de egymás ellen uszítja őket a bizonyosság iránti alapvető emberi szükségletünk. Ugyanakkor mindkettőre szükségünk van, ha fogódzót szeretnénk találni ebben a bizonytalan világban. A hit egy olyan különleges hely, ahol megtaláljuk a bátorságot ahhoz, hogy elhiggyük azt, amit nem látunk és az erőt ahhoz, hogy elengedjük a bizonytalanságtól való félelmünket. Nagy szükségünk van a hitre, ha olyan világban szeretnénk élni és szeretni, ahol a legtöbbünknek biztosítékra van szükségünk mielőtt fel merjük vállalni az esetleges sérüléseket. A hit ellentétje nem a kételkedés hanem a bizonyosság.

Hatodik útjelző: A kreativitás meggyökereztetése

Az hasonlítgatás alkalmazkodáson és versengésen alapszik. Mikor összehasonlítunk, azt szeretnénk látni, hogy bizonyos közös jellemvonások mentén már előre lehatárolt lehetőségek közül melyik a legjobb. Például a hozzánk hasonló értékrendű szülők nevelési szokásaival szoktuk tudni érdemben összehasonlítani a magunkét vagy a szép kertek versenyében többnyire a szomszédok versengenek, és nem jellemző hogy valaki a város másik felében lévő random kerttel akarná összehasonlítani a magáét. Így aztán eljutunk egy megsemmisítő “illeszkedj be, de tűnj ki” paradoxonhoz, mert miközben része akarunk maradni ennek a homogén csoportnak, mégis mi szeretnénk lenni a legjobbak. Legyünk ugyanolyanok mint a többiek, de jobbak! Így aztán miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy alkalmazkodjunk és versengjünk, nehéz időt szakítani az olyan igazán fontos dolgok számára mint például a kreativitás, hála, öröm és eredetiség. Ahogy mondani szokták: az hasonlítgatás elrabolja a boldogságunkat.

Ahhoz, hogy szívvel-lélekkel éljünk szükségünk van a kreativitásra. Ráadásul nem létezik olyan, hogy valaki ne lenne kreatív. Kétféle ember van: aki használja és aki nem használja a kreativitását. A fel nem használt kreativitás csak akkor tűnik el belőlünk, ha halálra hanyagoljuk vagy haragba és félelembe fullasztjuk. A kreativitás a forrása minden olyan egyedi megnyilvánulásnak, melyet örökül hagyhatunk a világnak. Ha értelmet szeretnénk létrehozni, a művészeten keresztül vezet az út.

Nagyon nehéz elengedni a másokkal való összehasonlítgatást: egy életen át gyakorolhatjuk, de sosem fogunk tudni igazán kipipálni. Bármennyire is jól megy a sorunk, mindig érdekelni fog, hogy mások hozzánk képest hol tartanak. A kreativitás, mint az eredetiség kifejezése, segít tudatosítani, hogy amit mi hozunk létre az annyira egyedi és különleges, hogy teljes mértékben összehasonlíthatatlan bármi létező dologgal.

A kreativitás nem szabadna, hogy luxusként szerepeljen a fejünkben, vagy úgy gondoljunk rá, mint valami, amit majd akkor fogunk tenni, amikor sok szabadidőnk lesz. A kreatív tevékenységek rendszeres gyakorlása megolajozza az életünk többi aspektusát is. Ennek az érdekében érdemes a művészeti orientáltságú emberek társaságát keresni vagy akár órákat venni és új dolgokat kipróbálni.

Hetedik útjelző: A játék és a pihenés meggyökereztetése

Ha szívvel-lélekkel akarunk élni, a játékosságnak a mindennapjaink részévé kell válnia. A játék alakítja az elménket, segít az empátia létrejöttében, támaszt nyújt a komplex szociális csoportok megértéséhez és bölcsője a kreativitásnak és az innovációnak. A játék a pihentető hatása által elementáris módon támogatja az egészségünket. Ehhez azonban a játéknak értelmetlennek kell lennie, vagyis a lényeg az, hogy a játék öröme miatt játszunk, simán csak azért mert jó móka és mert szeretjük. Mégis, a mai eredmény-orientált világban úgy érezzük, hogy ilyen fölöslegesnek tűnő tevékenységekre nem érdemes időt szakítani. Már a gondolattól is stresszessé válunk, hogy olyasmit tegyünk, amely nem visz közelebb a tennivalóink listájának a lerövidítéséhez. Legtöbbször azzal érvelünk, hogy a játék időpocsékolás, sőt még az alvás is sokszor az. Bizonyításra került azonban, hogy a játék ellentétje nem a munka, hanem a depresszió. A játék alapvető eleme a kreatív folyamatnak és az egyetlen út a munkánkhoz köthető tartós öröm és megelégedettségi érzés felé.

A pihenés mint biológiai szükséglet nagyon hasonlít a játékhoz. A krónikus kialvatlanság olyan betegségek kialakulásához vezet mint a diabétesz, szívelégtelenség, elhízás és depresszió. Kialvatlan állapotban épp olyan veszélyes vezetni mint ittasan. Mégis továbbra is sokan hisszük azt, hogy a kimerültség a kemény munkát tükröző státusszimbólum és hogy az alvás luxus.

A teljes élet elengedhetetlen elemei a játék és a pihentető alvás. Érdemes úgy a magunk mint a gyerekeink életében jelen lévő, gyakran önkéntes módon felvett kötelezettségekből fokozatosan lefaragván megtapasztalni azt, hogy milyen érzés és mi lesz az eredménye, amikor jut idő a pihenésre, a közös tevékenységekre és amikor senki nem rohan sehová. Érdemes listát készíteni azokról a dolgokról, amelyek akkor történnek, amikor úgy érezzük, hogy minden rendben van az életünkben. Ha ezt a listát összevetjük a teendőink lajstromával, azonnal szembetűnő lesz, hogy mi az, amit az utóbbiról érdemes apránként leépíteni. Instant tipp: húzz ki ma valamit a listádról és szunyókálj helyette egyet!

Nyolcadik útjelző: A nyugalom és a csönd meggyökereztetése

A csönd és nyugalom gyakorlása hozzájárul a szorongásaink csökkentéséhez. Bár első olvasatra hasonlónak tűnik a két fogalom, mégis van köztük különbség és mindkettőre szükség van.

A nyugalom a perspektíva és a tudatosság megalkotása az érzelmi reakcióink kezelése közben. A nyugodt emberek képesek új szemléletet vinni bonyolult helyzetekbe, miközben a félelem és düh érzésére való reakciót ki tudják zárni. A szorongás nagyon ragályos, de a nyugalom is az. Érdemes gyorsan gondolkodni, de lassan válaszolni, és ha nem tudunk nyugodt feleletet adni, akkor az is nagyon jó válasz, hogy “Gondolkodnom kell még rajta.” Ha a szüleink nem a nyugalom mintáját mutatták számunkra, akkor jó eséllyel stresszhelyzetben nekünk sem ez lesz az ösztönös reakciónk, ezért tudatos törekvéssel ki kell alakítanunk a nyugalmat az életünkben. Néha a válasz előtti mélyebb levegővétel is segít. Ugyanakkor kényes helyzetekben érdemes feltenni a következő kérdéseket, melyekre jellemzően nemleges lesz a válaszunk: Elég információm van ahhoz, hogy kiakadjak? Segíteni fog, ha kiabálok?

A csönd azon pillanatok összessége, amikor elcsendesítjük a testünket és a lelkünket és ezáltal csökkentjük a szorongásunkat és a túlterheltség érzését. Alapvetően úgy érezhetjük, hogy ösztönösen ellenállunk az elcsendesedés fogalmának, mert ha állandó mozgásban vagyunk, akkor a gondjaink nem tudnak utolérni. Ugyanakkor negatív érzések kötődhetnek a csendességhez, hiszen gyerekkorunkban gyakran hallhattuk a felnőttektől, hogy “maradj csendben!”, de ezt ők többnyire erős hangon, utasítás formájában és nem példamutatás nyomán várták el tőlünk. Így aztán a csend gondolatától idegesek leszünk. A meditáció hasznosságát mégsem vonjuk már manapság kétségbe, érdemes az elcsendesedésnek ezen formáját a hétköznapjaink részévé tenni. Ennek egy változata lehet az aktív csendesség is, amikor mozgás, például séta közben tudjuk megteremteni a csendesség feltételeit. A csönd nem a semmire való koncentrálás, hanem egy érzelmileg zűrzavarmentes övezet létrehozása, melyben megengedjük magunknak, hogy érezzünk, gondolkodjunk, álmodjunk és kérdéseket tegyünk fel.

A nyugalom és csönd eléréséhez hasznos gyakorlati tanács a koffeinmennyiség csökkentése és a rendszeres napi mozgás bevezetése. Stressz hatására vagy túl- vagy alulteljesítőkké válunk. Előbbi mindent megold mások helyett is, csak ne kelljen szembesülnie a stressz forrásával, utóbbi a család fekete báránya, aki soha nem tud magáról kellőképpen gondoskodni. Ha azonban elfogadjuk, hogy ezek a viselkedésmódok pusztán a szorongásra adott reakciók és nem azt tükrözik, amilyenek tényleg vagyunk, akkor megérthetjük, hogy változtatni tudunk rajta.

Kilencedik útjelző: Az értelmes munka meggyökereztetése

Mindannyiunknak vannak tehetségei és amikor ezeket használjuk és megosztjuk a világgal, értelmet és célt teremtünk az életünkben. Az ajándékaink elpocsékolása viszont lesújtó hatással van az életünkre. Amikor nem használjuk a tehetségünket értelmes munka létrehozására, akkor szenvedünk, üresnek, frusztráltnak, csalódottnak érezzük magunkat. Akkor a legszorosabb a kapcsolatunk Istennel, amikor megosztjuk a tehetségünket a világgal, hiszen Isten bennünk lakozik. Ha értelmes munkára használjuk a tehetségünket, akkor ehhez nagyon sok elkötelezettségre lesz szükségünk, mert sajnos a legtöbb esetben nem ez a fajta munka fogja a számláinkat fizetni. Senki sem határozhatja meg helyettünk, hogy számunkra mit jelent az értékes munka. Ilyen szempontból is egyediek vagyunk.

Az értelmes munka útja sokféleképpen elállható. Néha kételkedünk abban, hogy a tehetségünk valóban elég fontos-e vagy hogy rendelkezünk-e elegendő tehetséggel ahhoz, hogy véghezvigyük, amit szeretnénk. A kétely megakadályoz bennünket abban, hogy a tehetségünket bemutathassuk a világnak és aláaknázza az Istenbe vetett hitünket is.

Létezik továbbá a “kellene” mumusa, melynek forrása a perfekcionizmus, a másoknak való megfelelés és a beilleszkedés iránti vágy. Például: “A pénzzel kellene törődnöd, nem az értelemmel.”, “Amikor felnősz ….. kellene lenned, mindenki erre számít.”, “Utálnod kellene a munkádat, ez a munka definíciója.”, “Ha bátor lennél, felmondanál és keresnéd a boldogságodat. Nem kellene a pénzzel törődnöd!”, “Választanod kellene: olyan munka, amit szeretsz, vagy olyan munka, amely fenntartja azokat, akiket szeretsz.”

Ezek a félelmek olyanok, mint a kisgyerekek. Ha nem törődsz velük, csak hangosabbá válnak. Ezért jobb ötlet tudatosítani a létezésüket. Írd le őket és döntsd el, hogy bár tisztában vagy a félelmeddel, mégis úgy döntesz, hogy ennek ellenére megvalósítod a terved. Döntsd el, hogy számodra mit jelent az értelmes munka, majd ezt a meghatározást alkalmazd a döntés megkönnyítésére valahányszor új lehetőségek elé állít az élet. Ha tovább akarsz olvasni ebben a témában, Malcolm Gladwell Outliers és Paulo Coelho The Alchemist című könyveit ajánlja Brené Brown.

Tizedik útjelző: A nevetés, a zene és a tánc meggyökereztetése

Többnyire egyetértünk abban, hogy az élet elviselhetetlenül sivár lenne nevetés, zene és tánc nélkül, mégis elfelejtjük értékelni azokat az embereket, akik megnevettetnek, azokat a dalokat, melyeket mindig teli torokból énekelünk és azt a felszabadító érzést, amikor úgy táncolunk mintha senki sem látná. A kollektív eksztázis megtapasztalása abból fakad, hogy alapvetően szociális lényekként az örömünk megosztása ösztönös cselekvés számunkra. A nevetés, a zene és a tánc érzelmi és spirituális kapcsolatokat hoz létre és emlékeztet arra az egyetlen dologra, amely igazán számít akkor, amikor szükségünk van vigaszra, ünnepségre, inspirációra és gyógyulásra: nem vagyunk egyedül.

A szégyenérzet feldolgozásához szükségünk van a nevetésre, mely által szavak nélkül is elmondhatjuk egymásnak: veled vagyok, értelek. Az a jó, ha nem egymáson, hanem egymással nevetünk. A zene bizonyított módon hatással van az érzelmeinkre, sőt néha olyan reakciót vált ki belőlünk, amire nem is számítottunk. Az idegenek előtt való tánc sokunk számára a sérülékenység reális forrása, pedig a ritmus és a mozgás jó eséllyel belénk van kódolva. Elég a gyerekekre nézni, akik mindaddig fesztelen módon táncolnak idegenek előtt (akár pucéran is), amíg meg nem tanítjuk nekik, hogy ügyelniük kellene arra, hogy mások mit gondolnak róluk.

Tiszta szívből nevetni, teli torokból énekelni és úgy táncolni mintha senki se nézné jót tesz a léleknek, ugyanakkor kétségtelenül próbára teszi a sérülékenységünket. Úgy gondolhatjuk, hogy ha menők akarunk lenni és azt szeretnénk, ha mások azt gondolnák, hogy a kezünkben tudjuk tartani a dolgok irányítását, akkor ilyesmit nem szabad művelni, mert így minimálisra tudjuk csökkenteni a sérülékenységünket és megakadályozhatjuk azt, hogy kinevessenek. Megtartani a dolgok fölötti irányításunkat nem feltétlenül azt jelenti, hogy manipulálni szeretnénk bizonyos helyzeteket, hanem inkább a mások rólunk alkotott felfogását szeretnénk irányítani ezáltal megtartván az “elég vagyok” érzést. Ebben az esetben sajnos valójában eláruljuk önmagunkat és ha ez huzamosabb ideig fenntartjuk, akkor hamarosan a szeretteinket is el fogjuk árulni. Ha nem adjuk meg magunknak az engedélyt a szabadságra, akkor ritkán tudjuk eltűrni ezt a fajta szabadságot másokon és végül akarva-akaratlanul kigúnyoljuk és néha meg is szégyenítjük őket. Egyértelmű tehát, hogy az élet túl értékes ahhoz, hogy azzal töltsük, hogy menőnek tettessük magunkat, miközben nevethetnénk, énekelhetnénk és táncolhatnánk inkább. Erre érdemes minden alkalmat megragadni. Apró tipp: indítsunk ritmusos zenét az otthonunkban és táncoljunk együtt minden nap legalább 5 percet. Erre a célra külön dalválogatást is készíthetünk. Ne féljünk bolondosan viselkedni!

Utószó

Az életünket érintő jelentőségteljes változás egy kényelmetlen és kockázatos folyamat, kiváltképp ha el kell közben fogadnunk a tökéletlenségeinket, fejlesztenünk kell a hitelességünket és el kell fogadtatnunk a világgal azt, hogy mi úgy gondoljuk, hogy elegek vagyunk. Vajon melyik a nagyobb kockázat: elengedni azt, amit mások gondolnak rólam vagy elengedni azt, amit érzek, amiben hiszek és aki vagyok? Csatlakozzunk a szívvel-lélekkel élők forradalmához! Az én történetem számít, mert én számítok! Nem kell úgy tennünk, mintha minden rendben lenne, ha nincs minden rendben. Találjuk meg a bátorságot megünnepelni az örömteli pillanatokat akkor is, ha elhitettük magunkkal, hogy ez egyúttal meghívó a szerencsétlenség irányában. Szívvel-lélekkel élni és szeretni manapság ellenállásnak számít. Sok embert össze fogsz zavarni, meg fogsz botránkoztatni és ijeszteni, köztük gyakran önmagad is. Egyszerre fogsz félni és leszel bátor, de a legfontosabb, hogy közben a saját életed éled!

Egy hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.