A szülő, ha tanító

Mélységes együttérzéssel éreztem a tavalyi év folyamán azok iránt a szülők (valljuk be, többnyire anyukák) iránt, akik a hosszas, több mint egy éven át tartó online oktatás miatt egymagukban kellett a gyereket írni és olvasni megtanítsák. Valahányszor panaszkodhatnékom lett volna a helyzetet illetően, azonnal eszembe jutott, hogy (akkor) óvodás és negyedikes gyerekek anyukájaként legyek szíves értékelni, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok, mert az egyiknek még, a másiknak már nem vagy alig kell a délutáni tanulásban segíteni. Milyen nehéz is lehet azoknak, akik épp elsős gyerekkel kevés és nyilvánvalóan limitált online tanítói útmutatás mellett el kell sajátítsák az írás-olvasás tudományát, mert épp az van a tanagyagban. Anyukák, nagyon kemények vagytok!

Már hosszú hetek óta tartott a Kisti délutáni otthoni tanítása, amikor egyszer csak leesett a nagy tantusz: hiszen most én vagyok “azok az anyukák”. Igaz, hogy Norvégiában nincs online oktatás, de amit a gyerek a suliban tanul, annak semmi köze nincs a magyar nyelvű írás-olvasás tanuláshoz. Az világos volt, hogy ha azt akarom, hogy valaha be tudjon majd illeszkedni az otthoni iskolába, el kell bizony időben kezdenünk felzárkózni a tananyaggal, mert az angol tanítási módszer sajnos jelentősen eltér a magyartól. Be is szereztük a megfelelő könyveket, neki is fogtunk és heti 3-4 délután másfél-két órán át kitartóan tanultunk. Mindent. Nagycsoportos szintről – mert ott léptünk ki az otthoni rendszerből. Csak amikor már ötödik hete gyakoroltuk a kettest és még mindig nem hasonlított egyetlen számjegyhez sem nemhogy a ketteshez jöttem rá, hogy az erősen nagy probléma, hogy én nem vagyok tanító. Hiába a világ legalapvetőbb dolga a betűk és számok írása, attól még hogy ezt az ember megtanulta, még eszeveszettül nehéz továbbtanítani. Elővettem minden harmicéves emlékem az összes kanyarításról meg hullámgyakorlásról és az előbb írjunk nagyot, aztán kisebbet, egyszer csak a nyakát, nézd meg az alja csak egy hepehupa, akkor legyen ez most külön, most egyben, most össze, most vissza. A gyerek érette, teljes mértékben, száz százalékban, elméletben tudta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a kettes kettes legyen, ezt láttam rajta. Mégis, amikor ceruzát ragadt, soha nem sikerült jól leírnia. Fogtam a kezét, irányítottam közelről, messziről, a gondolat erejével, szemösszeszorítva imát mormolva, ujjakat összekulcsolva, a szomszéd tartaléktürelmét is bevetve, elkeseredett könnytől fátyolos szemmel, tehetetlenségemben szinte (szigorúan csak befelé) üvöltve. A gyerek a kettest nem tudta leírni. Arról álmodoztam, hogy jön majd egy jóságos manó, és megtanítja neki mégis (mint gyerekkoromban, csak akkor azért imádkoztam, hogy a manó helyettem leírja az oldalnyi kicsi R-t) vagy hogy a semmiből jelentkezik egy tanár és odaadom az éves fizetésem, csak hadd tanítsa ő a kettest és ne kelljen én. Imádok a gyerekkel lenni, nagyon szeretek vele házit írni, feladványozni és tanulni. Nincs idegesség, nyugalom van, türelem van és ráérős idő, nem sietünk sehová, amit ma nem csinálunk meg, meglesz holnap, nincs hajtás. És akkor jön a kettes! Mondd meg nekem, mi olyan nehéz abban a buta kettesben?!

Megmondom én neked, mert közben rájöttem… A gyerek nincs felkészülve arra, hogy kettest írjon. Kisti akkor, amikor erre rá próbáltam venni a kiskettesre, még csak alig volt hatéves. A hatéves gyerek bizonyos szögletes nyomtatott dolgokat biztosan úgy ahogy le tud írni. Vonalat, csigabigát, cikkcakkot mikor mit kell. De a hatéves gyerek, aki fiú és utál rajzolni és utál színezni, az nem fog tudni kettest írni akkor sem, ha éjjel nappal mellette ülök. Félretettük hát a kettest, próbálkoztunk más dolgokra koncentrálni, aztán a múlt héten megint elővettük és tádááám. Jó, kicsit részeges a feje és a vége, de én sem voltam szépíró. Sikerélmény a köbön. Muszáj legyen, mert a vakáció elteltével megint nekiestünk és muszáj folytatni. Az anyák mindenre képesek! Most épp tanító vagyok, mert erre van szükség. Menni fog ez!

u.i. Képzeld, Kisti tökéletes magyar helyesírással, hallás után képes bármely angol tőmondatot leírni. Jön is haza büszkén, mutatja, hogy “sed” és “heppi”, nézd Anya ÉN írtam, egyedül! Én megtanítottam a gyereket betűzni, a többi már legyen az angoltanár problémája! :))))) És mielőtt kérdeznéd tisztázom: nem, a gyereket az iskolában senki nem tanítja írni. Azért mégis írnak. És bár kettest vagy bármilyen más számjegyet sem tanították nekik leírni, azért mégis számolnak is. Papíron, ha kell. Ezt meg se fogom már érteni. Mi végezzük itthon a mi (keserves hahaha) dolgunkat, ők meg… nem is érdekel. A lényeg, hogy a dolog működik és a gyerek boldog.

Egy hozzászólás Új írása

  1. bikmakk szerint:

    Csak összejött! :)))Mindennek megvan az ideje…emlékszem nekem is kínkeserves volt s kettes és az elején iszonyú ronda. Oszt ötödik után elkezdtem festeni, élvezetből rajzolni és a betűk is jöttek..milyen ronda volt az f betűm, atyaég, oszt ellestem valamelyik lánytól egy jó stratégiát, ami feküdt, és máig úgy írom. 😀 Ügyesek vagytok nagyon! Úgy tűnik és is kell majd otthon tanuljak egy barátom gyerekeivel egy egy napot, amit sehogy sem tudnak megoldani, úgyhogy majd beszámolok a fejleményekről és kérek tanácsokat! :)))

    Kedvelés

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.