Pusztán azért, mert most már szeptember van. Nem ellenkezem hát tovább, tényleg itt az ősz. Eddig bosszantott, hogy már hetek óta reggel csak tíz fok van, hogy a gyerekek már a harmadik hét iskolát járják, hogy pulcsit viselünk és hosszú nadrágot. Augusztusban ez elfogadhatatlan, felfoghatatlan. Ilyen nincs! Tegnap még legalábbis “nem volt” – pedig dehogynem.

De MA már szeptember, ma már lehet. Reggel Pocokkal a megállóban megfigyeltük, hogy az ősöreg fáról milyen szépen szállingóznak a levelek. A korona még mindig zöld, de úgy ahogy az ősz hajszálak alattomos módon, egyesével jelennek meg az ember fején, a levelek széle is imitt-amott sárgul már. Hihetjük persze, hogy ha kitépjük egyik-másik oda nem illő szálat, akkor tovább örülhetünk az eredetileg csodálatosan barna hajszínünknek, de ez már csak önámítás, és ezt mind tudjuk.

Az árnyékunk immár egyre hosszabb, még napközben is. Közeledünk ismét a kopasz sötétség felé. Mégis, most már nem esik rosszul. Ez a természet általunk is megszokott rendje, melyben megnyugvást találunk. Az ilyen csodálatos napsütéses de hűvös őszi reggeleken lehetetlenség otthon ülni. Kistit túl korán elszállítja a taxi, így Annát el tudom kísérni a metróig és ez a séta nagyon jót tesz a lelkemnek. Korai volt az ujjongás amiatt, hogy egyedül járnak a gyerekek iskolába, én csak nem tudom ülve végignézni, ahogy elindulnak minden reggel. Valami húz, vonz ki a házból, az nem lehet, hogy reggel van és én nem megyek sehová! A reggeli rohanás a génjeimbe kódolódott az elmúlt juj nem is mondom meg hány évben, óvodáskorom óta. Ez már így is marad, örökre. Boldog, gazdag, hosszú sétákkal fűszerezett, rozsdaszínű őszt kívánok!