Tavaly a pandémiás előírások miatt az iskola épületeit teljesen elzárták a szülők elől. Olyannyira, hogy nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztük már azt is, hogy a tanév végén a ballagó gyerekek szüleit egyáltalán meghívták az udvaron tartandó ünnepségre. Emiatt aztán nekem egész idő alatt óriási hiányérzetem volt, hiszen csak elképzelni tudtam azokat a termeket és helyszíneket, melyekről a gyerekeim több-kevesebb részletességgel néha meséltek, s amely falak között ők a napjaik felét eltöltötték. Alig ismertem a tanítókat, a tanárokat, a személyzetet: mindenkit csak úgy futólag, látásból, e-mailekből, név után, gyors formális zoomos szülői tájékoztató alkalmakból.

Idén a magas átoltottsági aránynak köszönhetően zöld forgatókönyv szerint indult a tanév (bár külön meghívó nélkül a szülők továbbra sem léphetnek az iskola területére), emiatt az iskola is visszatért a szokásos, rendezvények szempontjából aktívabb üzemmódhoz. Mindjárt az első héten megszervezhették például az iskolai pikniket, és úgy néz ki, hogy egyelőre a többi, szülőket bevonó eseménynek sincs akadálya. Az iskola minden év elején kiküldi az arra az évre tervezett összes fontosabb eseményt és egyben kérik is a szülőket, hogy amennyiben lehetséges, kapcsolódjunk be a programokba. Érdekes látni, hogy napra pontosan be lehet tervezni egy olyan “outdoor day”-t, amire majd csak 8 hónap múlva kerül sor, hiszen itt az időjárás semmilyen szempontból soha nem akadály – ha épp szakad, akkor szíveskedjük esőruhában és gumicsizmában küldeni a gyereket.

Nagyon vártam már, hogy mi lesz az első olyan alkalom, amikor szülőként be lehet valamilyen iskolai eseménybe kapcsolódni. Erre egészen korán sor került, mert ismét útjára indították a havi kávédélelőttöket, pénteken volt az első találkozó, mely alkalmával lehetőségünk van beszélgetni, ismerkedni, egymással és az iskola vezetőségével. Nagyon nagy elvárásaim nem voltak, sőt úgy éreztem, hogy nyilván ez egyfajta “otthonülős anyukák” furcsa klubja lesz, hiszen ki más érne rá megjelenni az iskolában pénteken 9 és 10 között. S bár látványra kicsit igazam lett, valójában nagyon jó hangulatban telt a találkozó. A központi téma megkerülhetetlenül a különböző covidos forgatókönyvek iskolán belüli várható előfordulási valószínűsége volt, de közben sikerült összeismerkedni két új anyukával a másodikból, akik nagyon szimpatikusak voltak és akikkel a játszótalit hamarjában meg is szerveztük. Ezen kívül végre végigjárhattuk az iskola egyes a nyár folyamán felújított termeit, megmutatta az igazgató a zenetermet, mely tele van hangszerekkel, a csodálatosan világos és tágas rajztermet, a tudomány-labort, ahol a mikroszkópozás zajlik, a kényelmesen kuckózós könyvtárt és a profin felszerelt konyhát, ahol a gyerekek rendszeresen tanulnak főzni – tavaly a pandémia végett sajnos a közös terek használatát tiltotta a szabályzat, cserében sehol nem kellett maszkot viselniük, így ez nem volt nagyon nagy áldozat. Idén viszont már egyes osztályok megkezdték a tavasszal elültetett zöldségek feldolgozását a főzőszigeteken. A főzés-oktatás állítólag szerves része a norvég iskolai tananyagnak, alig várom, hogy az első ilyen óra után meséljenek a gyerekeim. Végül is Kisti még ez után fogja leszüretelni az általa elültetett “potato”-t.

Biztos vagyok benne, hogy nem minden szülő szereti az ilyen fajta programokat, csomóan akkor sem vennének részt rajtuk, ha valaki fizetne érte. Azokkal viszont, akik szívesen jönnek, nagyon jó találkozni, ismerkedni és beszélgetni és ha nem maradunk ki ezekből, akkor talán, idővel, lassan, nagyon lassan, mi is úgy érezhetjük, hogy végre tagjai vagyunk ennek a közösségnek.