Osloban a gyerekek tömegközlekedésre szóló jegyei és bérletei feleannyiba kerülnek mint a felnőtteké. Ahá, szóval nem utazhatnak ingyen, mint Vásárhelyen?! De… hétvégén mégis: ilyenkor felnőtt kíséretében ingyen utaznak a kölykök. Egyébként cseppet sem bánjuk, hogy fizetni kell a villamosra, mert megbízható és gyors és betartja a programját. Otthon az ingyen bérletet soha ki se váltottuk Annának. Sorbanállás, macera és inkább gyalogolnánk mint hogy várjuk a buszt, aminek időbeosztása tán soha nem is volt. Viszonyításképpen írom, hogy négyünknek az osloi, csak egy zónára vonatkozó 30 napos (még csak nem is havi!) bérlet összesen 1.200 lejnyi (240 euro) koronába kerül. Ha valami jó, annak ára van. De azért hej, ez már minden esetre rendkívül szép summa… Otthon negyedennyit költöttünk üzemanyagra, és akkor “a vécére is kocsival jártunk”. Változnak a prioritások…

További könnyítés a családoknak, hogy a tanév idejére ingyenes bérlet igényelhető a kölyköknek akkor, ha legalább 4 km-re laknak a sulitól (a távolság feleződik az elsősök esetében). Ennél kisebb utakat a kölykök legyenek szívesek gyalog megtenni, fölösleges bérletre költeni, hiszen a mozgáshoz való hozzászoktatást nem lehet elég korán kezdeni.

Ezen felül, az első-második osztályosok számára a kommune-nak van még egy extra ajánlata is: ha igazoltan “nehezített” terepen tudnak eljutni a suliig – ez tömegközlekedés esetében például zsúfolt megállóban való átszállást jelent vagy hogy az oda-vissza út összesen több mint egy órát vesz fel -, akkor igényelni lehet a taxit a gyerek számára – hangsúlyozzák viszont, hogy még ha ugyanabba az iskolába tart is éppen ugyanabban az időpontban egy nagytesó, őt semmiképp nem fogja a taxi elvinni magával, nehogy már épp a kommune támogassa a kiskamaszok elkényelmesedését. A taxit amúgy az iskolán keresztül kell igényelni, és érdemes mielőbb felvenni ezügyben a kapcsolatot az igazgatósággal, hiszen ezt a dolgot még a tanévkezdés előtt le tudják zongorázni – ezt mi is saját bőrön tanultuk meg. A tavaly Kisti osztálytársainak a fele élt is ezzel a lehetőséggel, mert elsőben mivel a gyerekek egy része még hat éves sincs, kicsit enyhébben veszik a “nehezített” jelző jelentését. Idénre már van akinek nem hagyták jóvá a taxit azért, mert ugyan több mint 4 km-re lakik, de ezt az utat egyetlen metróval, átszállás nélkül meg tudja tenni, emiatt nem gondolják úgy, hogy ezt egy alig hétéves gyerek ne tudná egyedül megoldani. Úgy fest ilyen problémája is csak egy külföldinek lehet, hiszen a norvég gyerekek többnyire a körzeti iskolába járnak, ami gyalogosan jellemzően könnyen és gyorsan elérhető és a szomszédok bandázásának hála a szülőknek egész zsenge koruktól sem kell már a csemetéiket kísérgetniük reggelente. Bezzeg a nemzetközi iskola a hegy tetején van.

Tavaly, bár az igazgató több ízben is nyaggatott, hogy igényeljük a taxit Kistinek (szerintem konkrétan hülyének nézett, hogy nem élünk ezzel a fantasztikus lehetőséggel), mi mégis megelégedtünk azzal, hogy elszámoltuk a gyerekek bérleteit, én pedig hoztam-vittem őket minden nap. Úgy éreztük, hogy Kistinek, mivel magyaron kívül semmilyen nyelven nem beszél és teljesen új és szokatlan környezetbe került a maga hatéves bölcsességével, talán nem kellene még magában utaznia. Sokáig még Annának is szüksége volt arra a biztonságot adó érzésre, hogy bár a metrón már az osztálytársaival lóg a másik vagonban, azért bármi baj van, ott az anyja elérhető közelségben. Bár leírva is ijesztő, hogy napi minimum három és fél órát úton voltam minden hétköznap, idővel megtanultam értékelni ezt az időt, és nem tűnt úgy, hogy elvesztegetett hosszú órák lennének: volt okom kimozdulni a házból és emberek közé menni, meg tudtam ismerni néhány szülőt az iskola körül és új barátságokat tudtam kötni, a metrón töltött időt kihasználtam más anyukákkal való beszélgetésre, olvasásra (idén már a negyvenötödik könyvemet olvasom) vagy ha Kisti is velem volt, akkor beszámolt a napjáról, mesét olvastam neki vagy haladtunk a logopédia gyakorlatokkal, a buszt és villamost lecseréltem gyaloglásra, mellyel jelentősen megnöveltem a napi lépésszámomat és amely alatt jól tudtam haladni a kedvenc podcast-jeimmel és a hangoskönyvekkel. Az első néhány hét után már cseppet sem éreztem tehernek azt, hogy “akár esik akár fúj” (akár mínusz húsz fok van) ennyi időt “fel kell áldoznom a napomból”. Objektíven ez rosszul hangzik, de nagyon sok múlik a körülményeken és hogy az ember mihez kezd ezzel az idővel, mekkora részét vesztegeti ténylegesen el.

Mindezt persze azzal a tudattal vállaltam, hogy a következő tanévtől változik a felállás. Anna hetedikesként egyértelmű, hogy egyedül fog járni, mert már nem egyezik meg a programja az alsósokéval. Kisti pedig immár társalgási szintre jutott az angol nyelvvel, ezért minden szülői aggódást félretéve taxiba fogjuk ültetni. Az ügyünket 3 nap alatt elbírálta múlt héten a kommune és pénteken már érkezett is az értesítő, hogy jóváhagyták ezt a szolgáltatást. Ezek után következett még némi papírmunka az Oslo Taxi és az iskola között, de aztán csak eljutottunk a mai naphoz, amikoris 07.55-kor a taxi begördült a házunk elé és a mosolygós sofőr beültette Kistit a másik 3 gyerek mellé a hátsóülésre.

Nem könnyű leírni, hogy milyen nehéz szívvel engedtem el. A Parental Control helymeghatározását annyit frissítettem a következő félórában, hogy végül sikeresen lefagyasztottam az appot. Csak akkor tudtam fellélegezni valamelyest, amikor végre azt mutatta a képernyő, hogy a Kistit jelző pötty az iskola területén van. Most pedig ülök és várok, hogy mikorra fogják hazaszállítani a kicsifiamat. Bíznom kell abban, hogy a megfelelő taxiba száll majd be (ezt a folyamatot minden nap maga az igazgató irányítja az iskola parkolójában), a helyes címen rakják ki és még a bejárati ajtót is megtalálja. Nyilván negyed négytől arrafelé megint úgy fogom frissítgetni a Parental Control-t mint akinek az élete múlik rajta és jó előre kiállok a sarokra.

Könnyebb lesz ez már jövő héten, tudom hogy könnyebb lesz. Addig pedig jobb ha kiélvezem a hirtelen jött szabadidőmet, mert Kisti kijelentette, hogy ő ezt a taxi-témát nem képzeli tartósnak, sokkal szívesebben metrózna hazafelé a legjobb barátjával, aki túl közel lakik a sulihoz ahhoz, hogy taxit igényelhessen. Szóval tudjuk meg, hogy kipróbálja a kedvünkért, de ő inkább kéri vissza a régi rendszert. Na ebből a hirtelen megspórolt három és fél órából most már kifogás nélkül reggeli mozgásra kell szánnom legalább egyet, másképp lőttek a napi lépésszámomnak. Idegességemben ma ki is futottam a világból s vissza így még tíz előtt megvolt a tízezer lépésem. Végül is… más dolgom úgysincs (hahaha) ebben az órasávban, amikor régen oda-vissza utazgattam az iskola és a lakásunk között. A sulitaxi igen klassz találmány amúgy. Kényelmes szülőnek-gyereknek, tovább lehet reggel aludni, meleg tud lenni az ebéd mire hazaérnek, nem baj ha esik, nem baj a mínusz fok és a nagy szél… Idén nagyon jó dolgunk van. Élvezni fogom ezt a tanévet!