Eltelt az első vakációs hét és eszembe jutott, hogy nem is meséltem az Anna ballagásáról. Tudom én, hogy furcsa lett a világ és az, hogy valaki elvégzi az elemi iskolát, az nem akkora teljesítmény, mely indokolná a ballagási ceremóniát, ezért igazából nem tartottuk világvége tragédiának azt, hogy tavaly a negyedikből online tudtunk csak ballagni. A körülményekhez képest szép, bár nem túl emlékezetes zoom-os gyűlés zárta le akkor az 5 elemit, de a levegőben mégis ottmaradt egy befejezetlenségi érzés.

Anna Norvégiában a hatodik osztályhoz csapódott, félévkor. A nemzetközi iskolában az elemi 6 évet tart, így két héttel ezelőtt ismét ballagtunk s bár nem éreztük úgy, hogy eleget “dolgoztunk” volna azért, hogy egy itteni ballagási ceremóniát kiérdemeljünk, azért mégiscsak családilag készültünk az eseményre (végre volt okunk elegánsan felöltözni…) és nagyon hálásak voltunk, hogy a pandémiás előírások ellenére igazi ünnepélyt fognak rendezni.

A székek az iskola udvarán voltak felállítva (1 méterre egymástól), csodás napsütéses nap volt, a gyerekek a legszebb ünneplőjükbe öltöztek (és tornacipőbe, hiszen Norvégiában vagyunk) és szíves meghívást kapott minden családtag a ceremóniára. Persze úgy könnyű betartani a rendezvények létszámára vonatkozó előírásokat, ha mindössze 16 diák ballag és ha figyelembe vesszük, hogy:

1. Kedd délben van a ceremónia, szóval csomó szülő el sem tud jönni.
2. Bevándorló családok gyerekei által frekventált iskola lévén, nyilván senkinek nem jöhettek el a külföldön élő nagyszülei s keresztszülei s unokatesói s a többi.
3. Egyedül nekünk jutott eszünkbe, hogy elkérjük a kistesót az utolsó órájáról azért, hogy láthassa a nővérét ballagni. Ehhez külön engedély kellett: A. a szaktanártól, akivel épp az órája lett volna (ő nem bánja, de a tanítónő – aki már akkor nem is lenne az iskolában – kellene tudjon róla), B. a tanítónőtől (ő sem ellenzi, de kérdezzük meg az igazgatót, hogy testvér ballagása elég indok-e a hiányzásra), C. az igazgatótól (milyen igazunk van, bizony jó ötlet, hogy a testvérek láthassák a ballagást, de engedélyt kell adjon a szervező tanár, mert lehet, hogy nem férnek az engedélyezett létszámba – én itt már hagytam volna a fenébe a dolgot, de ha elindultam, nem volt megállás) és D. a ballagást szervező tanártól (akinek végre joga volt eldönteni, hogy a hat éves fiam részt vehet a testvérének a ballagásán, mert elfér az udvaron ő is a többi vendég mellett). Miután végigmentünk a két napos procedúrán a 45 perces, szülő által igazolt, óra miatt, egészen úgy éreztem magam mint egy ufó. Persze mindenki nagyon kedvesen jóváhagyta a kérésünket, de nyilvánvalóvá vált, hogy más családoknak ez nem olyan nagy dolog mint nekünk. Már kezdtem azt hinni, hogy nyomi lesz az ünnepség s hogy mások tudnak valamit, amit én nem. Minden esetre nem is volt ott más tesó, de az én gyerekeim nagyon örültek: Kisti büszke volt Annára, Anna pedig nagyon meghatódott a csokor virágtól amit a testvérétől kapott. Családi eseményen a családnak ott a helye!

Ehhez képest nagyon szép ceremónián vettünk részt, melyet az ötödikesek moderáltak igen pörgős ritmusban. A 3 rövid beszédet igazán meg lehetett hallgatni, a himnusz helyett egy közösen előadott norvég nyelvű pop-dalt énekeltek el a gyerekek, akik elbúcsúztak a tanítótól és végül sorban kiszólítva megkapták a diplomáikat. A kezdő szótól számítva maximum 30 perc múlva megállt az udvaron a Domino’s futár kocsija, míg zajlottak a családi fotózások és szelfik, addig szétosztották minden gyereknek a pizzáját és a ceremónia közös boldog majszolásba torkollt. Ez után a végzősök tovább maradtak még a suli udvarán és együtt lógtak tán egy órácskát, majd mindenki hazavánszorgott. Mindezzel együtt a ballagás kedves volt és otthonos. Nagyon örülök, hogy részünk lehetett ebben az élményben is.