Na és megszoktátok már?

Éppen ma fél éve érkeztünk Norvégiába és a címben szereplő kérdést azóta is heti rendszerességgel meg szoktam válaszolni többnyire azzal az őszinte felelettel, hogy “nem is tudom…”. Ebben nincs részemről panasz, egyszerűen csak nem tudom eldönteni, hogy vajon mit jelent az, hogy megszoktunk egy helyet, megszoktunk egy környezetet, egy életformát, egy kultúrát? Mennyi időbe telik az ilyesmi? Alul- vagy túlteljesítünk az átlaghoz képest azzal, ha fél év után nem találjuk még a pontos helyünket? Minek kell történnie ahhoz, hogy leülepedjen az érzés, hogy no, immár megszoktuk Norvégiát? Külföldön élők véleményét szívesen meghallgatom ezzel kapcsolatban.

Így állunk most:

  1. A lakásban megkerült mindennek a helye. Utolsó simításként sikerült a héten néhány átlátszó tárolódobozt is rendelnem, melyek eligazítást adnak majd a különböző konyhai hozzávalók halmazában és ettől végképp megnyugszom. Jól elférünk, de nem is hoztunk fölösleges kacatokat. Ha valaki az otthoni lakásunkba bedugja az orrát, látni fogja, hogy szinte úgy tele van, mintha most is ott élnénk… ez nyilvánvalóan elgondolkodásra érdemes tény, le is vontuk belőle a következtetéseket és masszív lomtalanítás következik az első hazautunkon. Ami pedig a lakást illeti, most már tudjuk, hogy Oslo melyik részére lett volna inkább érdemesebb költözni, persze ezt otthonról sajnos lehetetlen volt ennél jobban kiötölni. Mivel itt minimum egy évre íródnak alá az albérleti szerződések, így jártunk. Nem mintha a nagy ki-bepakolás után kedvem lenne költözni. Nincs. És sokáig nem is lesz! Csodás a környékünk amúgy, nagyon szeretjük, csak éppen az iskolába való kétszer oda-vissza összesen 4 órát tartó utat nyilván értelmes volna enyhén lefaragni.
  2. Eligazodunk a tömegközlekedésben. S ez persze a Google Maps világában nem csillámló teljesítmény, de tudjuk, hogy melyik villamosra pontosan hány óra hány perckor érdemes felszállni azért, hogy átszálláskor már csak 3 percet kelljen a metróra várnunk és nem 10-et, mint ahogy ez az első hetekben volt. Különbség! 7 perccel többet alszanak a gyerekek reggel.
  3. Felfedeztünk néhány nagyon szép és könnyen elérhető kirándulóhelyet, raktunk tüzet a szabadban és sütöttünk virslit, mert az nagyon norvégos. A krumplilapótyát utáljuk. Azonosítottunk csomó stratégiai áfonya- és szamócalelőhelyet a nyárra, de szerintem ez az évszak sosem jön el.
  4. Beszereztük mindenki számára a helyi időjárási viszontagságoknak megfelelő ruházatot. Ezt sajnos lehetetlen már otthonról megoldani, mert a gyapjú ruha készlet silány és az otthoni “vízhatlan” kifejezés értelme meg sem közelíti azt, amire Norvégiában szüksége van az embernek. A vízhatlan tízezer mm-től felfele érdemel említést, olyat otthon nemigen kapni. Itt viszont márciusban féláron meg tudod venni a következő télre való ruházatot, így tesznek a norvégok, és már én is tudom. Ernyőt nem használunk, de nagyon kemény az esőkabátunk. Otthon csak díszítő jellege volt a gumicsizmának, itt gyakran napi viselet, van belőle mindenkinek téli és tavaszi változat (bélelt és nem bélelt – bár májust írunk és még mindig előbbi van használatban).
  5. Megszoktuk, hogy autó nélkül is lehet élni, sőt bevásárolni is lehet, még íróasztalt is, a napi betevőről nem is beszélve. Hátizsákkal járunk boltba mint egyetemista korunkban (edzés!) és csak azt vesszük meg, ami rajta van a listán. Ha az ember agya elgurul ugyanis a kekszespult salátabár láttán, akkor nem fog minden beférni a hátizsákba. Mára már tudjuk, hogy veszett nagy árkülönbséggel lehet megvenni hajszálra ugyanazt a terméket egyik bolttól a másikig, néha félárban kapható ugyanaz ötven méterrel arrébb. Otthon azért ilyen nagy áringadozások cseppet sem jellemzők, lehet azért, mert az alap fogyasztó jóval árérzékenyebb. Így aztán tudjuk, hogy mindent a Kiwiben érdemes megvenni, kivéve a mandulatejet és a teát, ami a Meny-ben olcsóbb, mert állandó 2-t fizet 3-at vihet akciójuk van, kivéve a Rema 1000 saját márkás termékeit (például a lencselaskát és a csibefalatot), kivéve a zöldségeket, melyek a Grønland megállói töröknél összehasonlíthatatlanul olcsóbbak és százszor akkora kínálatból lehet választani és kivéve a húsféléket, melyeket az utolérhetetlen magyar hentestől, Rolitól veszünk, akinél egyéb otthonos szájíz szerint fűszerezett disznóságok is kaphatók. Ehhez sajnos utazni kell jó órát, de havi egyszer feltankoljuk a fagyasztót. Persze nem biztos, hogy megtaláltuk már a tuti formulát, de külső segítség híján és saját bőrön eddig ezeket sikerült megtanulni.
  6. Felvettük az iskola ritmusát. Vágjuk, hogy nagyjából mit szeretnének a tanítók, mit várnak el a gyerekektől elsőben és hatodikban és mi lenne a szülők kötelessége. Sikerült visszaigényelni a tömegközlekedési bérletek árát az iskolán keresztül és ezt valami miatt csillagászati eredménynek érezzük.
  7. Van norvég személyi számunk és családorvosunk, bár hála Istennek személyesen még nem ismerjük. A gyerekek bekerültek a norvég oltásrendszerbe. Ennek ők nem örülnek, én viszont igen. Nem győzőm veregetni a vállam, amiért eszembe jutott otthon lefordíttatni az oltáskönyveket, mert ennek birtokában az ügyintézés 3 percbe és 2 e-mailbe került.
  8. Megismertünk két egész szomszédot, akikkel el is beszélgettünk darabjával nagyjából 15 percet. Még mindig nem köszönnek nekünk, de mostanra kiművelődtünk és már tudjuk, hogy nem a mi hibánk. Megismerkedtünk néhány osztálytárs-családdal is, találkoztunk már velük parkban és a jövő héten sor fog kerülni az első nálunk-játszásra. Nagyon nagy esemény, a gyerekek erősen izgulnak, én leporolom a pogácsareceptemet.
  9. Elfogadtuk lelkileg az állandó sötétségben való jövés-menést és mindenkinek beszereztük minden cuccára a fényvisszaverő matricákat. Aztán eljött április és hirtelen hajnal öttől este tízig világosság van. Fogalmam sincs, hogy ez mikor változott meg, de örülök neki nagyon. Ha arról panaszkodnék, hogy este nyolckor milyen nehéz fényes napsütésben ágyba parancsolni a gyerekeket, akkor az már szőrszálhasogatás lenne.

Ezek jutottak eszembe mint pillanatnyi helyzetjelentés, de őszintén kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog a listánk változni a következő fél évben. Úgy érzem ugyanakkor, hogy sokkal jobban haladtunk volna, ha nem lenne a pandémiás helyzet. A fotón lévő híres viking emlékmű tőlünk egy jó kilométerre található légvonalban, de eddig nem tudtuk megnézni, mert októbertől kezdve minden múzeum zárva. Pedig akadna ám látogatni való Osloban és veszettül bizsereg az ujjunk, hogy mindent végignézzünk, egyelőre mégsem lehet. A nem élelmiszerüzletek az ittlétünk nagyobb részében szintén zárva voltak, így bizonyos “előbb-utóbb szükséges” cuccokat még mindig nem tudjuk, hogy hol fogjuk megtalálni. A múlt hét kihívása az volt, hogy a ragasztópisztolyba utánpótlásragasztót találjak és ráment a nyomozásra másfél napom… Ezen a héten tintapatront keresek a gyereknek és kezdek elkeseredni, mert nincs. Ha pedig Istvánt megkérded, hogy mi a helyzet a színtelen cipőkrémmel, akkor bár istenfélő ember, káromkodni fog. Hosszú perceken keresztül.

Összességében úgy gondolom, hogy a második hat hónapunknak minden esélye megvan arra, hogy az elsőnél tartalmasabb, kellemesebb és élvezetesebb legyen. Próbáljuk elfogadni a furcsaságokat, élvezni azt, ami jó és kihasználni minden itt töltendő napot azzal megnyugtató a tudattal, hogy a kalandunk ebben a gyönyörű természetközeli országban véges.

Egy hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.