13 ezer lépés

Minden törekvésemmel azon vagyok, hogy betartható és logikus rutinokat alakítsak ki a mindennapokban. Kihívásnak tekintem azt, hogy minél kevesebb plusz ráfordítással minél nagyobb hatást érjek el az életünkben, emiatt állandóan kattog az agyam, hogy miképp lehetne útba ejteni és lerövidíteni és összevonni a napi teendőket a lehető legidőhatékonyabb módon.

A tél folyamán úgy érzem, hogy tökélyre fejlesztettem a minél magasabb napi lépésszám megtételének művészetét mégpedig úgy, hogy arányaiban sokkal többet kapok mint amennyi időt belefektetek.

Úgy kezdődött, hogy egyik nap, amikor Kistit vártam az iskolánál, beszédbe elegyedtünk egy orosz dadussal, aki elmondta, hogy ugyanazzal a metróval érkezik mint én, de leszáll egy megállóval korábban és elsétál a sulihoz azért, hogy az 5 perc várakozást, míg kiengedik a gyerekeket, ne egy helyben álló didergéssel töltse – ekkor mínusz 15 fokok voltak, és az ötlete zseniálisnak tűnt, ezért elkezdtem én is leszállni Vettakollen-nél és mivel a következő megállóhoz igen meredek szintkülönbségű 500 méteres út vezet, egyben megoldottam a vacogás kérdését is. Jó eséllyel nekem ez soha nem jutott volna magamtól eszembe.

Pár hét múlva egyik reggel azt mondta a fürge vietnámi anyuka, hogy amikor úgy írja a táblán, hogy még tíz percet kell várni a metróra, akkor elindul és gyorsan előregyalogol 4 megállót (másfél kilométer), Slemdal-ig. Nem ismertem az utat, de vele tartottam, mert azonnal felcsillant a plusz lépések lehetősége, ráadásul ekkor még mindig tél volt így a járkálás nyilván jobb ötlet mint az ácsorgás. El sem hiszem, hogy volt olyan idő, amikor képes voltam tíz percet várni a megállóban… Utána a következő nap már csak 7 percet mutatott a metró érkezéséig az óra, akkor ugyan nem indultunk neki a hosszú útnak, de a következő megállóig mégiscsak volt időnk elmenni és ennek is van rövidebb verziójú ösvénye – ha csak 4-5 perc időnk van – és hosszabb változat, ha 6-8 perc áll a rendelkezésünkre. Ma már soha nem várom a szerelvényt az iskola előtti megállóban, mert a 3 forgatókönyv közül valamelyik szerint örökké el lehet indulni gyalog, kihasználván a várakozás idejét.

A kezdeti lépések egyetlen plusz percet sem igényeltek tehát az életemből, de a napi átlag ötezerről felvitték a lépésszámomat hat-hétezerre. Ezek után már rákaptam a caplatás ízére és elkezdtem a magam kis lehetőségeit kidolgozni. Rájöttem, hogy ha mindössze 15 perccel hamarabb indulok el délben otthonról, akkor elcsípek egy korábbi metrót, melyről leszállhatok 4 megállóval korábban, Slemdal-nál, és onnan felgyalogolhatok az iskoláig a reggeli útvonalon. A legjobb része, hogy végig meredeken hegynek felfele kell mászni másfél kilométert (80 méter szintkülönbség). Mire a következő szerelvény megérkezik 18 perccel később a suli elé – mellyel korábban én is mindig utaztam -, már én is odaérek és még mindig csak 5 perc múlva engedik ki a gyerekeket. Jut eszembe, vajon nem szállhatnék le még egy megállóval korábban és akkor azt az 5 percet sem kellene megvárjam? Ezt mindenképp letesztelem jövő héten… Útközben hangoskönyvet vagy podcast-et hallgatok, de nem ritka, hogy az épp aktuális olvasmányom olyan érdekes, hogy könyvvel a kezemben olvasva teszem meg az utat (végig járda, teljesen veszélytelen, de ne csináld utánam!). Így aztán legtöbb napon már elértem a tízezer lépést és ettől nagyon jól kezdtem érezni magam. A plusz ráfordítás még mindig csak 15 perc volt.

A következő szintet úgy érzem, hogy a múlt héten bevezetett új szokásommal értem el, melyet teljesen véletlenül agyaltam ki, amikor egyik reggel olyan korán jött a metró, hogy a sulitól már nem volt időm gyalogolni, ezért gondoltam hogy leszállok a hegy aljában egy megállóval korábban és hazagyalogolok azért, hogy ne maradjanak ki a lépések. Mire hazaértem, ki is számoltam gyorsan, hogy ha a szokásos úton megyek, akkor plusz egy metrómegálló az 3 perc, általában 3 percet várom a villamost vagy buszt, mellyel 5 percet utazom és a megállóból még 4 perc alatt érek haza, ez összesen 15 perc. Ha viszont leszállok egy metrómegállóval hamarabb és ott nem várok buszt, akkor 22 perc alatt haza tudok gyalogolni, miközben útba tudok ejteni szükség esetén kétféle élelmiszerüzletet és a híres Vigelandsparken-t, Oslo legnagyobb parkját, mely így biztosítja minden nap a természetközeliség érzését is. Közben pedig plusz 7 perc ráfordítással hozzáadok 2,2 km-t a napi lépéseimhez. S ha már lúd, legyen kövér alapon miért is ne tehetném meg ugyanezt délben is visszafele menet? Ahelyett, hogy 13.22-kor induljak a villamoshoz, elindulok 13.15-kor és gyalogolok. Napsütésben csodás érzés kint lenni, a kedvemre mindig pozitív hatással van, esőben pedig élvezem, hogy cuppog a gumicsizmám, otthon sosem volt alkalmam gumicsizmát viselni. Közben felfedezek itt egy szobrot, ott egy újonnan kivirágzott fát, amott egy rövidítést ahol nini egy klassz játszótér, ide el kell jöjjünk a gyerekekkel… A végeredmény pedig legrosszabb esetben napi 13 ezer lépés még 15 óra előtt és ebből nyilván a délutáni program és az időjárás függvényében több is lesz estére. A ráfordítás pedig összesen alig fél óra naponta, melyet úgy érzem, hogy egyébként hasznosan töltök el azzal, hogy közben valamit örökké hallgatok vagy olvasok vagy valakivel közben telefonon beszélek.

Az általános egészségügyi állapotunkra nagyon nagy hatással vannak ezek az “intentional movement”-nek nevezett természetes napi mozgásformák. Nem kell feltétlenül futni menni vagy edzőteremre időt szakítani azért, hogy támogatni tudjuk a szervezetünk működését. Meggyőződésem, hogy mindenkinek érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mi lehetne az az apró változtatás, amelyet be tudna vezetni annak érdekében, hogy itt-ott meg tudja növelni a napi lépésszámát. Kíváncsi vagyok, hogy milyen ötletek születnek s hogy mi az a módszer, ami neked bevált. Azt hiszem, hogy van még mit fejlődni. Hozzáteszem, hogy természetesen vannak olyan napok, amikor nagyon nincs kedvem elindulni és néha szomorúan nézem a metró eltávolodó fenekét a hegy aljában azzal a gondolattal, hogy nekem most erősen nincs kedvem nekifogni megmászni és hülye vagyok, amiért leszálltam. De a metró elment s mint hogy 15 percet várjam a következőt, inkább lassan elindulok én is. Az út túloldalán amúgy is mindig vár egy meglepi, erről írni fogok hamarosan. Így az első lépések megtételére könnyedén motiválom magam, utána már haladok és a végére örülök, hogy ma is elindultam.

3 hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.