Eddig a pillanatig az élet elkényeztetett bennünket. Az elmúlt 10 hónapban az online órák negyedikes majd ötödikes gyerek mellett cseppet sem voltak fárasztók vagy megterhelők. Pocok saját laptopon egyedül tudta használni a különböző felületeket, számontartotta, hogy mikor milyen órája van, elkészült a házikkal és csak amikor valamit nem értett, akkor kellett közbeavatkoznunk. Az online oktatás hatékonyságáról nem szeretnék most beszélni, mert végig úgy éreztem az éppen aktuális élethelyzetünkből adódóan, hogy elég az, ha a gyereket szóval tartják, nem kell neki sejdesokmindent megtanulnia. Negyedik osztály második félévében ugyan miről maradt volna le? Amint pedig elkezdte az ötödiket, már tudtunk, hogy elköltözünk, így bármi is ragadt rá az első félévben, amiatt nagyon hálásak vagyunk, de nem sok dolog fog ezen múlni a jövőben. Pocok tehát rutinos online-tanulóként vágott neki az eheti 3 online napnak, melyekhez ugyanazokat az eszközöket kellett használnia mint eddig, csak más e-mail címmel jelentkezett be, kevesebb volt a diák és angolabb az óra.

Kisti ellenben eddig nem vett részt online órákon, mert otthon még nem járt iskolába, az óvodából vettük ki ugye azért, hogy itt Norvégiában év közben elsőssé válhasson. Aki már végigült online ovis órát az tudja, hogy bölcsebb dolog nem is próbálkozni vele, nagyon nagy a káosz és úgy általában értelmetlen az egész. Így az online ovi küldözgetős, házi feladatos, útmutatós módon zajlott és ez teljesen megfelelt mindenkinek. Nagy mázlink volt, hogy a logopédia viszont online órák formájában folytatódott októbertől, így a heti egy óra ürügyén legalább én is megtanultam kezelni a Google Classroom-ot. Szerdán aztán bedobtak a mélyvízbe. Mire eljött a dél már teljesen világossá vált, hogy az nem működik, hogy én dolgozom, Kisti meg a hátam mögött tanul, hiszen állandó segítségre szorul. A fejfájásomból kiindulva a hét hátralévő részére átszerveztem a munkaidőmet délutánra és estére. Ezt hosszú távon nagyon nem szívesen tenném meg, mert a délutánt a gyerekeimmel szeretném tölteni, ha pedig állandósulna az online oktatás, akkor be kellene rendezkedjünk arra, hogy az élet csak tanulás és munka, egyébre nem jut idő.

Ahogy elnéztem egyébként, a többi szülőnek nem kellett a gyerek mellett ülnie szinte egyáltalán. Elindították reggel az órát és kikapcsolták délután 2-3-kor, közben pedig teljes értékű napot tartott a tanítónéni felváltva az éppen soron következő szaktanárral, úgy, hogy a gyerekek mindig tudták, hogy épp mit kell tenniük, mihez kell nyúlniuk, mikor kell szünetre menniük – napi kétszer 40 percre – és mikor kell visszatérniük (Ms. Karen elmagyarázta mindig szünet előtt, hogy az órán hogy fog állni a két mánus, amikor ismét csatlakozni kell az órához). Tornaórát is tartottak ma, mégpedig úgy, hogy a gyerekeknek a tanárnő kincsvadászatot szervezett, mely abból állt, hogy a házban lévő tárgyak közül mindenki minél hamarabb elő kellett álljon eggyel, amely megfelelt annak a kritériumnak, amit épp elmondtak. Például hozz egy dolgot, amely F hanggal kezdődik, hozz egy kisbaba képet magadról, hozz egy befőttesgumit, keresd meg a szótárban azt a szót, hogy TIME stb. Ennek következtében a gyerek egy kerek órán át nyargalt össze-vissza a lakásban, szerintem egész jó tornaóra. 😀 Azt kell mondanom, hogy remekül boldogult minden tanár. Nagyon érdekes órákat tartottak, leíró módon és türelemmel megtanították a gyerekeknek, hogy mikor és hogyan kapcsolják ki-be a mikrofonjaikat, senkit nem kellett a tanító adminként elnémítson, mindenki megértette, hogy mit kérnek tőle, s a kis intuitív kópék fél nap alatt még arra is rájöttek, majd egymást tanítgatták, hogy miképp lehet például hátteret változtatni vagy üzeneteket írni a csetbe.

A mi konkrét nehézségünk viszont abban állt, hogy Kisti ugye továbbra sem érti az angol nyelvet, ezért folyamatosan tolmácsolni kellett neki, ellenkező esetben semmi értelme nem lett volna az egész napot végigülnie a gép előtt. Az iskolában általában igazodik a többiek után, legtöbbször nem érti a feladatot, de csinálja azt, amit a szomszédja. Ha pedig végképp el van veszve, akkor azt észreveszi a tanítónéni és kézzel-lábbal csak útbaigazítja. Ebből az online órán semmi sem tudott nyilván megvalósulni, ezért állandó segítségre szorult, hogy megértse mit kell épp rajzolni, mit kell megmérni és hogyan (szóban jól elmagyarázta a tanítónéni, de ha nem tud a gyerek angolul persze nem értette), miről szól a mese vagy a videó stb.

Mindezzel együtt történt néhány olyan csodás dolog, amelyek miatt azt kell mondanom, hogy végtelenül hálás vagyok ezért a néhány online napért.

1. Betekintést nyerhettem a gyerekek iskolai életébe. Pocok részéről ez nem volt teljesen újdonság, de akinek fia van az talán érti, hogy mire gondolok, amikor a “mi volt ma a suliban?” kérdésre örökké a válasz “semmi különös”. Tuti rosszul kérdezek, de addig is, amíg rájövök a titok nyitjára, fogalmam sincs, hogy a gyerek mit csinál egész nap az iskolában. Erre persze rátevődik, hogy az ideje felében jó eséllyel Kisti maga sem érti, hogy mit csinál éppen, úgyhogy szemrehányás nincs egy szál sem.
2. Rájöttem, hogy annyi türelem nincs is a világon, mint amennyivel ezek a pedagógusok látványosan rendelkeznek, ezért A. minden tiszteletem ismét az övék és B. újabb megerősítést nyertem abban a tekintetben, hogy erősen jól döntöttem, amikor nem erre a pályára léptem.
3. Rájöttem, hogy Kisti igenis beszél órán. Eddig abban a hitben voltam, hogy az iskolában nemigen szólal meg, csak ha muszáj, most viszont azt láttam nagy megdöbbenésemre, hogy állandóan jelentkezik, akkor is amikor nem tudja mi a válasz, vagy ha tudja mi a válasz, de biztos vagyok benne, hogy angolul nem tudná elmondani, vagy ha azt sem tudja, hogy mi a kérdés. Kisti rendszeresen és kitartóan jelentkezik és mélységesen fel van háborodva, ha nem őt szólítják fel. Ennek az oka szerintem a következő két pontban keresendő én pedig nagyon örülök, hogy ez így történik, mert úgy látom, ráléptünk a fejlődés útjára.
4. 12 iskolában töltött év alatt minden túljótanuló jegyem és versenyeken elért eredményem ellenére sem kaptam összesen annyi dicséretet, mint a fiam ez alatt a 3 nap alatt. Elképesztő, hogy mekkora mértékű pozitivitással állnak hozzá a tanítók a gyerekekhez. Az esetlegesen nem teljesen helyes feleletükből kivonják azt a kicsi jót, amit ki lehet, azt előbb jól megdicsérik, majd arra ösztönzik őket, hogy maguk javítsák ki a többit. Mintha valaki állandóan fogná a kicsi kezüket és emiatt a gyerekek mernek szólni, mernek jelentkezni, mernek beszélni. Mindenki miden percben félbeszakíthatja a tanítónéni mondandóját, azzal, hogy Ms. Kareeeennn… és amikor türelmesen szót kap az első kérdés, hogy a témához kapcsolódik-e, amit mondani szeretne? Ha igen, akkor azonnal meghallgatják, ha nem, akkor megkérik, hogy várjon vele óra végéig és akkor majd megbeszélik. Ms. Karen pedig sosem felejti el, hogy visszatérjen és rákérdezzen óra végén, amikor mindenki mindent szabadon elmondhat, de ezzel egyben megtanulják azt is, hogy minek mikor van a helye.
5. Ami szintén ösztönzőleg hat Kistire szerintem az, hogy a gyerekek teljesítményét és feladatait önmagukhoz mérik és ennek megfelelően szabják meg, így mindenkinek megvan a sikerélménye. Konkrét példa: az évszakok körforgásáról tanultak szerdán, az egyik feladat az volt, hogy le kellett rajzolni minél részletesebben a kedvenc évszakodat, de úgy, hogy a képről kiderüljön, hogy mi miatt ez a kedvenc évszakod. Kisti a rajztehetségének a teljes hiányát tőlem örökölte, emiatt a rajzolást és színezést utolsó alávaló munkának tekintette eddig. Ebben az iskolában azonban nagyon sokat kell rajzolni, így kénytelen-kelletlen kialakított magának egy sajátságos pálcika-ember stílust, mely a lehetőségekhez mérten egészen cuki, értsd: ha tudod, hogy mi kellene a rajzon legyen, akkor egészen felismerhetők a dolgok, másképp nemigen. Kisti lerajzolta magát és a testvérét party-sapiban, maga mellett csomó ajándékkal és az asztalon tortával s hat gyertyával és, hogy nyilvánvaló legyen, hogy tél van, két ablakot húzott a háttérbe, melyeken keresztül látszott a szállingózó hó. Mindez kimondottan csak grafit ceruzát használván, színekre nem fecsérelte a drága idejét. Szerintem egyébként egészen formás rajz kerekedett a végére, nagyon igyekezett. A rajzát mindenki be kellett mutassa úgy, hogy minél több részletet meséljenek róla. Az a 4 gyerek, akik már tudnak írni, le is kellett egy tőmondatban írja, hogy mit rajzolt, a többinek ez nem volt feladva. Mikor Kistire került a sor, azon kívül, hogy winter és birthday nem tudott mást mondani a képről, úgyhogy még súgtam a háttérből olyanokat, hogy snow, presents, sister. Emiatt az öt szó miatt aztán úgy megdicsérték és megtapsolták, hogy a kicsi csak úgy dagadt a büszkeségtől s az én anyai szívem ettől nagyon boldog volt. Mindenkit azért dicsérik, amit ő tud. Nyilván a legtöbb hatévestől elvárható, hogy legalább tőmondatokban mesélni tudjon a saját rajzáról, de ha az angolul nem beszélő Kisti elé ezt a standardot állítanák, akkor soha nem érné semmilyen sikerélmény. Néha amúgy neki magának is feltűnik, hogy milyen csekélyek a felé támasztott elvárások jelenleg: a múltkor fejcsóválva mondta, hogy arra kapta a diplomát, hogy felírta a nevét a táblára, meg hogy Ms. Karennek bármit mond, arra nagy lájkokat (thumbs up) kap s szerinte Ms. Karen nagyon szeret lájkokat osztogatni. Persze ez nem baj, mert Kisti szereti a lájkokat, és mostanában meg van győződve, hogy kétszázas az iq-ja, ennek gyakran hangot is ad. Önbizalmusz maximusz.

Végkövetkeztetésként azt kell mondanom, hogy nagyon tanulságos és roppant értékes volt ez a három online-tanítási nap. Persze attól még senki sem bánja, hogy hétfőn már ismét iskolába kell majd menni (feltéve, hogy minden gyanús személy tesztje időközben negatív lesz), hiszen a jövő héten lesz az Outdoor day és a korcsolyázás. Alig várjuk!