Amikor eldöntöd, hogy új országba költözöl, és mondjuk vagy te, meg maximum még egy felnőtt társad, akkor az egyenlet nagyjából egyismeretlenes. Veszed a bőröndöd s elindulsz. Kibogozod menet közben. Kaland az élet.

Már az is kérdéses, hogy egy ilyen balga lépést tehetsz-e egyáltalán a sakktáblán, ha akad otthon néhány gyerek, akiknek a helyzetük kiszolgáltatottságából adódóan

Már az is kérdéses, hogy egy ilyen balga lépést tehetsz-e egyáltalán a sakktáblán, ha akad otthon néhány gyerek, akiknek a helyzetük kiszolgáltatottságából adódóan a sorsuk a te döntéseid függvényében fog a továbbiakban alakulni. Aztán ha legyűröd a bűntudatnak ezt a részét az olyan sablonokkal, mint “jó lesz ez nekik, együtt lesz a család”, “a gyereknek az a jó, ha anyja-apja mellette van”, “olyan leckét kap multikulturalitásból, mely a globalizált világunkban erősen a segítségére lesz a későbbiekben”, “a nyelvtanulási lehetőségről nem is beszélve”… (szöveg kerül, akármennyi), akkor óhatatlanul rájössz, hogy a saját két szép csillagszemű kölyködről van szó, és egyszer csak tériszony-közeli állapotban kezdesz el remegni, mely talán soha meg sem fog most már szűnni.

Így aztán a költözés kapcsán a nehezített terepen a legfontosabb pont s minden egyébnek az origója az volt, hogy a gyerekeknek találunk-e megfelelő iskolát.

Mit is jelent vajon a “megfelelő iskola”, a mi helyzetünkben?

A norvég rendszerről dióhéjban elmondanám, hogy roppant gyerek-központú, és méltán világhírű, így ebből a szempontból nem is aggódtam. Tudtam, hogy bármelyik opciót is választjuk, a gyerekek valószínűleg szeretni fogják az iskolát. Mivel nagyon megnőtt az utóbbi évtizedekben a bevándorlók száma, a közoktatáson is végrehajtottak néhány jelentős reformot, melyek a külföldi gyerekek mielőbbi integrálását hivatottak elősegíteni. Az ingyenes közoktatás keretén belül joguk van a norvég nyelvet nem beszélő gyerekeknek ahhoz, hogy egy éven át nem a korosztályuknak megfelelő norvég osztályba járjanak, hanem egy intenzív nyelv-tanfolyam-félére, melynek a végére elég jól beszélik majd az ország nyelvét ahhoz, hogy “normális” iskolába kerülhessenek. Azon családok számára, akik Norvégiában szeretnének letelepedni, ez a lehetőség aranyat ér. Ráadásul a legeslegjobb iskola kiszimatolásának terhét (tudom, hogy tudod miről beszélek…) teljesen leveszik a szülőkről azáltal, hogy minden gyereknek kötelező a körzeti iskolába iratkoznia. Ennek a rendelkezésnek a zsenialitása meglátszik a reggeli dugók teljes hiányában és a tömegközlekedési eszközök szellősségében. Nem kell a gyerekkel átvágtatni a városon, nem kell kocsiból kilökdösnöd a suli előtt, hiszen a szomszéd gyerekekkel egy intézménybe jár, velük bandázik és egész kicsi korától egyedül jön-megy a többiekkel a suliba. Olyannyira támogatják az önállóságot, hogy olyasmit is hallottam, hogy egy-egy iskolában osztályok közötti versenyt szerveznek, minden gyerek (az elsősök is) szerez egy pontot az osztályának minden olyan nap, amikor egyedül megy suliba. Gondolom ennek az egész körnek a kiindulópontja az, hogy az összes iskola egyforma szintű oktatást kínál.

A körzeti iskola lett volna tehát az első, s legkézenfekvőbb opció számunkra. Szülőbarát és ingyenes.

További háttérinfó, hogy itt a gyerekek születési év szerint sorolódnak be az osztályokba. Ez otthon is nagyjából így működik, de mégsem. Otthon az a gyerek, aki szeptemberig nem tölti be a 6 évet, nem kell abban az évben kezdje az előkészítő osztályt, maradhat megint nagycsoportos. Ezt a lehetőséget maximális boldogsággal kihasználtuk Kisti esetében, aki csak két hét múlva lesz majd hat éves. Otthonról tehát úgy jöttünk el, hogy Kisti nagycsoportos, jövőre lenne előkészítős – ahol még írni-olvasni nem is fognak tanulni, csak majd első osztályban – 2022-ben. Ehhez képest a norvég rendszerben a 2014-ben született gyerekek idén elsősök. Ez nettó szívás a decemberieknek, hiszen gyakran egy egész évvel idősebb gyerekekkel kerülnek egy osztályba. S dupla szívás nekünk. Kisti tehát iskolakötelessé vált Norvégiában abban a percben, hogy bejelentkeztünk a helyi lakcímünkre. Hogy az első osztály hogyan néz ki itt… mesélni fogok róla egészen biztosan. Pocok viszont a születési évéből adódóan itt hatodikos lesz az otthoni ötödikhez képest, pedig ő nem év-vesztes, áprilisi. Ha pedig hazaköltözünk, akkor kérvényezni kell majd a “reintegrálódásukat”, ami azt jelenti, hogy itteni tananyagot figyelembe véve a tanfelügyelőség megállapítja, hogy tudásszintileg a román rendszerben hol állnak, és simán megeshet, millió precedens van rá, hogy visszatartják őket és nem folytathatják azzal az évfolyammal az otthoni tanulást, amelyet otthagytak. A Norvégiába költözők esetében a helyzet nagyon egyszerű és kiszámítható: amelyik évben született a gyerek, arra az évfolyamra fog járni. Mindegy, hogy előtte melyik országban mit tanult vagy nem tanult, mindegy, hogy a tudásszintje hol áll és az is mindegy, hogy az elmúlt egy évben Norvégiában volt ugyan, de egyebet a norvég nyelven kívül nem tanult, akkor is arra az évfolyamra kerül, amelyikre a korosztálya. Tehát Pocok azok után, hogy otthon csak épp elkezdte az ötödiket, itt egy év alatt megtanulna valamennyire norvégul, végül az itteni hetedikben kellene felvennie a kesztyűt. Sejted már, hogy a norvég közoktatási rendszerről mégis miért éreztem úgy, hogy nem fogja a családunk javát szolgálni?

Szerencsére fővárosba költöztünk, és így akadt alternatíva, melyet tiszta véletlenül fedeztem fel amúgy. Abban a tudatban éltem korábban, hogy a magániskolák mezei ember számára megfizethetetlenek, így első körben erre a lehetőségre nem is gondoltunk. Aztán egyszer csak mégis szembe jött velem két suli honlapja is, amelyek megfizethető árkategóriában mozognak még úgy is, hogy az embernek két gyerek tandíját kell fizetnie. Ezek az intézmények az állam részéről jelentős mértékű támogatásban részesülnek, emiatt bármely család számára elérhető szinten tudják tartani a tandíjak mértékét. Az egyik lehetőség az Asker International School, mely kívül esik Oslon, így ha ebbe az iskolába felvételt nyertek volna a gyerekek, akkor azon a környéken kellett volna lakást is keresnünk (nem nevezném tragédiának ezt sem, mert szép vidék, közel a tengerhez és jelentősen olcsóbbak az albérletek is, valamint húsz percnyi vonatútra lenne Oslotól). Jelentkeztünk is, és napokig tűkön ültünk, amíg végre visszaszóltak, hogy nevetséges várólistáik vannak (40 gyerek vár megüresedésre évfolyamonként), ezért jobb ha nem reménykedünk. Az alternatíva a Norlights International School volt, mely egy sokkal kisebb méretű intézmény, de amely részéről csodák csodájára azonnal pozitív választ kaptunk Kisti tekintetében, őt akár másnaptól fel tudták volna venni az elsőbe. Pocok számára azonban nem volt hely itt sem. Kistinek ez a lehetőség elszalaszthatatlannak tűnt, így a lakás-témát is eldöntöttnek vettük, és rögtön ezt a sulit kezdtük el referencia-távolságnak használni a körzetek behatárolására. Úgy okoskodtunk, hogy ha Pocok végül mégis muszáj lesz a körzeti suliba járjon, akkor végül is az ő szempontjából mindegy hol lakunk.

Kisti aztán el is kezdte az iskolát, amint lejárt a karanténkötelezettségünk a költözés után (most már a második hetét járja), de Pocok felől a történetnek még most sincs vége. Azt ígérték, hogy mivel a testvére abba az iskolába jár, felveszik, amint az első gyerek kiiratkozik. Nem az a gond, hogy nincs hely a hatodikban, hanem hogy limitálva van az iskola szintű diákszám, mely Kistivel érte el idén az idei maximumot. Elvileg, nemzetközi iskola lévén, viszonylag nagy az év közbeni fluktuáció is a diáklétszám tekintetében, nem ritka, hogy egyik hónapról a másikra elköltözik egy család, viszont a covid miatt ez a folyamat is lelassult. Szóval konkrét kilátás vagy terminus nincs, csak annyit tudunk, hogy elsők vagyunk a várólistán. Másrészt épp a covid segít ki a jelenlegi helyzetben, mert Pocok otthoni iskolájában már elköltözésünk előtt hetekkel áttértek az online oktatásra, így aztán egyelőre mindegy, hogy Vásárhelyről vagy Osloból jelentkezik be minden nap az órákra. Eképpen az iskolakötelezettségnek, mely mindkét országban fennáll, jelenleg eleget tudunk tenni ezzel a megoldással. Igaz, hogy szegénykém reggel hétkor, pókhálós szemmel, pizsiben nem szívesen ül a román óra elé (az otthon 8 az itt 7…), de legalább ebédre rend szerint lejár a nap. A jelenlegi kilátás szerint az első félévet egészen biztosan be tudja így fejezni, nem is baj, ha lesz egy lezárt féléve otthon. Januártól egyelőre ötletem sincs, hogy mi fog történni. Legrosszabb esetben átmenetileg átírathatjuk a norvég iskolába s pár hétig tanulna amit tanulna, amíg megüresedik a Norlightsban a helye. Nem örülök a helyzetnek, de rosszabb lehetne. Az itteni oktatási rendszerről s a tapasztalatainkról szívesen írok majd még, ha érdekel. 🙂

LE: Január negyedikétől végül felvették Pocokot is hatodikba, erről még Karácsony előtt szólt az igazgató, hogy legyen időnk lebonyolítani a papírmunkát, és ezzel nagyobb s szebb ajándékot senkitől nem kaphattunk volna. Szerencsére a bizonytalansági időszak csak két hónapig tartott és ezek után iskola szempontból már simán tudnak haladni a dolgok.