Hétfők

Idén ősszel a hétfői napok túl pörgősre sikerültek. Egyrészt azért jó, mert még többnyire (hétvégi programtól függően) van elég erőm rákészülni és végiglibegni a napot, másrészt a nehezén már mindjárt az első nap túl vagyunk.

Hat után kelek, mindent előkészítek a család negyed nyolcas ébresztésére, beesünk Pocokkal nyolcra suliba, húsz perc dugózás után megérkezem az irodába, mire egy után hazaérek Kisti többnyire már ébren van a déli álmából, igyekszünk enni, ezt-azt gyorsan megoldani (eddig a pontig minden hétköznap egyforma), aztán négy helyett háromkor kivesszük Pocokot a suliból, elszaladunk a gyerekekkel Anyukámig, aki délután vigyáz Kistire, Pocok viszont négy előtt tíz perccel készen átöltözve ácsorog már egy sorban az uszoda öltözőjében. Bő egy órát kacsázik, az alatt én többnyire laptopról dolgozom, mert mindig van mit, a szomszédos kávélelő büfében a napi harmadik feketém mellett. Ötkor szárítkozás és irány hatra angol órára a főtérre. Ott újabb egy szabad órám van, ilyenkor intézem a környékbeli teendőket: számlák, bevásárlás, különböző találkozók. Anyukámnál fél nyolckor általában sikerül vacsorázni így otthon már csak annyi a dolgunk, hogy míg nagyot pancsol az aprónép, én előkészítsem a másnapot. Majd míg Kistit altatom, Pocok bepótolja az esti tej mellett a délután 3 és 4 közötti időről elmaradt házikat. Ekkor már mindjárt tíz óra. Elalszik Kisti, esti mese Pocoknak, imádkozunk és csak most jön a nap fénypontja: mit ebédel holnap a család? Ráadásul, ha jobban belegondolok, úgy telt el az idő, hogy gyakorlatilag egyik gyerekemmel sem töltöttem több mint tíz minőségi percet és persze magamra sem jutott még öt sem. Ez nagy talány!

Kimerítő ebben a formában, de csüggedtség ellen többnyire jól tudom azzal motiválni magam, hogy így szép az élet, örüljek, hogy van ki miatt rohanni. Aztán néha megesik, hogy tényleg rosszul sikerül minden, hogy elesek, nekimegyek az oszlopnak, eltöröm a poharat, kiöntöm a teát, undok emberek morognak rám ok nélkül, hiába vagyok kedves és mosolygós és ezek kizökkentenek az örökké motivált állapotomból és biza egy-egy pillanatra elérik, hogy megálljak és kijelentsem: a mai nap nagyon pocsék. Ez sem tart szerencsére sokat, mert ilyenkor érkezik a segítség, csak tudni kell észrevenni és elfogadni. A múlt hétfőn például nagyon meglepő formában jött. Holnap elmesélem!

Egy hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.