Mit tartasz a pénztárcádban?

István elhagyta a pénztárcáját. Két teljes nap kerestük, mert amikor kiderült, épp rokonságnál voltunk látogatóban Szatmár megyében, így igazából az sem volt világos, hogy melyik faluban vagy városban vagy hol kajtassunk, mert aznap több helyen megfordultunk. Közben az egész olyan valószerűtlen volt. Az én férjem az az ember, aki napi rendszerességgel az őrületbe kerget azzal az amúgy nagyon dicséretes tulajdonságával, hogy minden fontos tárgyát mindig ugyanott tartja.

– Kérem szépen a kulcsod (mert az enyémet nem találom)!

– Ugyanott van, ahol mindig (a mondat eleje természetesen elhagyhatatlan), a táskámnak a jobb, oldalsó zsebében.

– Ááááááá! – mert ilyenkor az embernek ugye az az érzése, hogy nem elég az én bajom, hogy fogalmam sincs hol a kulcsom, még azt is meg kellene jegyeznem, hogy te hol tartod MINDIG (vagyis már 10 éve, mióta ismerjük egymást…) a tiédet.

A pénztárcáját is mindig ugyanabba a legbiztonságosabbnak ítélt zsebébe teszi. Ahonnan kizárt, hogy csak úgy kiessen, kilopni lehetetlen… szóval a pénztárca nem veszett el, ott lesz valahol, otthon, a táskában, a polcon, bárhol. Meg kell azt keresni, lehet magához sem vette reggel.

Három nap múlva, már itthonról, tiltotta le csak a bankkártyákat. Annyira nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, hogy igazából azt vártuk, hogy kapjunk egy sms-t, hogy valaki fizetett a pénzünkkel. Így legalább megbizonyosodunk róla, hogy másnál van. Másképp él még az a bosszantó elmélet, hogy megvan az, de nem tudjuk hol. Győzött végül a józan ész és 6500 Ft ellenében az ügyfélszolgálatossal csak klikkeltettünk egyet annak érdekében, hogy a becsületes megtaláló ne rendelhessen magának egy konténer eredeti kínai Prado kabátot.

Közben mindkettőnket bejelölt Facebookon a valóban becsületes megtaláló, csak éppen egyikünk sem vette figyelembe egy vadidegen ember integetését. Végül Istvánnal valahogy csak fel tudta venni a kapcsolatot és kiderült, hogy anyósomék falvában akadt az úttestre kiterített pénztárcára ez a kedves fiatal lány. Ilyenkor bizonyosodik be, hogy milyen jól tette István, hogy felvette a nevemet: a FB keresője azonnal a megfelelő embert dobta ki. Végül a pénztárcát visszajuttatták anyóséknak, akik hazaküldték nekünk. Sajnos a becsületesebbik megtaláló nem az első volt, ő már teljesen pénztelenül lelt rá, de az iratok mind megvoltak.

Persze sokat idegeskedtünk, főleg István aki vissza kellett menjen dolgozni Szegedre, de sem magyar sem román iratokkal nem rendelkezett és úgy tűnt, hogy az átfutási idő nagyon hosszas lesz. DE végül profitáltunk is az ügyből, nem is keveset.

  1. Mire kiderült, hogy meglesznek az iratok, István már beadta a papírokat egy új román személyi igazolványra. Végül is 2 év múlva úgyis lejárt volna. A vicces, hogy mindeddig még nem egy címen laktunk hivatalosan, mert az ember érthető módon nem kívánta a hivatali macerát míg nem volt rákényszerítve. Decemberben már ugyanoda mehetünk majd kézenfogva andalogva szavazni. Dejó.
  2. Megtanultuk, hogy a bankkártyát NAGYON drága mulatság letiltani. Nevetséges, hogy másfél klikkért ilyen sok pénzt elkérjenek a bankok a szerencsétlenül járt emberektől. Mert ugye senki nem jókedvében hívogatja őket. És ha mégis meglesz, utána nem tudod újraaktiválni. Mindenképp újat kell kérelmezni. Megint jó sok pénzért. Mondjuk ez utóbbit indokoltnak is tartom, végül is készítenek neked valamit. De a letiltás… nem tudok beletörődni.
  3. Elképesztő érzés, hogy léteznek még ennyire becsületes emberek a világon. Visszaadja az emberiségben való hitemet. Nem volt nagyon sok pénz a tárcában, így azt nem sajnáljuk, de az összes iratot újrajárni nagyon bonyolult és időigényes lett volna. Kivált a magyar dolgok újrakérelmezése lett volna nagyon kacifántos. Meglettek, és ezt egy tisztességes embernek köszönhetjük, aki ott is hagyhatta volna az egész csomagot az út szélén. Végül is ez kellene a normális hozzáállás legyen. Mégis azt írják ki az újságba, ha nagy ritkán valaki mindenestől visszaszolgáltat egy elhagyott, értékkel bíró tárgyat. Románia. Habár nem… erről eszembe jutott az az eset, amikor egyszer még diákkorunkban egy magyar vonaton találtunk egy ugyanígy, értékeitől megfosztott pénztárcát, amellyel megkerestük a jegyellenőrt, hogy nini, mire ő jól összeszidott, hogy minek zavarjuk ilyen hülyeségekkel, ez nem az ő dolga, dobjuk inkább egy szemetesbe. Emberek…
  4. A legnagyobb tanulságot azonban mindenki a saját pénztárcájának a tartalmával kapcsolatban vonta le. Ha most előveszed a tiédet és alaposan kirámolod az asztalra, egész biztos, hogy a kupacnak minimum a felét egyáltalán nem kellene mindennap magadnál hordanod. Persze senkit nem zavar, hogy te cipeled, de amikor elvész, akkor bizony jöhet a verem a fejem a falba, hogy miért volt benne két gyerekem magyar személyije, lakcímkártyája, taj-kártyája… vagy akár az én magyarországi irataim, mikor a következő hónapokban egészen biztosan nem készülünk oda utazni. Bankkártyák, melyeket úgysem használsz, de ha le kell tiltani, akkor lásd a kettes pontot… Nekifogtam, és kegyetlenül szelektáltam. Most már könnyebb a táska és kisebb lesz a baj is. Ha az ember a saját kárából nem tanul, az elég súlyos. Tanulj te a miénkből és fogj neki elpakolni.

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.