Sea Band avagy Mi az, ami NEM segít utazási hányinger ellen!

sea bandÉpp az utazásunk előtti hetekben olvastam erről a csoda-karkötőről egy anyukás fórumon. Utána sem néztem, hogy milyen elven működik, mert tudtam, hogy mindegy mi az, ki akarom próbálni.

Pocok is én is nagyon rosszul vagyunk az utakon.  Busszal el sem indulunk. Kocsiban nekem akkor a legjobb, ha vezetek, ha pedig éppen nem lehet, akkor az anyósülésen valahogy túlélek. Hátul nem tudok és nem is akarok ülni, ebből kifolyólag a gyerekek hosszútávú szórakoztatásáról szülő-független módon kell mindig gondoskodnunk és ez egyáltalán nem egyszerű. Egy másfél évessel kijelenthetem, hogy gyakorlatilag lehetetlen is. Mindennek van határa és a legjobb ötlet és játék is csak öt percre megoldás. A legjobb persze, ha alszanak, de arra még nem vetemedtem, hogy altatót vagy pálinkát adjak nekik. Pocok is rosszul szokott lenni, párszor hányt is már, de eddig mindig idejében szólt és meg tudtunk állni. Pont emiatt hosszas képernyőnézés például nála sem jöhet szóba, hogy legalább rajzfilmmel vagy telefonos játékkel leköthetnénk a figyelmét.

Hab a tortán, hogy István céges kocsiján, amivel utaztunk, még a rádió is bedöglött cédélejátszóstól és a telefonról lejátszott online zene is hol ment hol nem ment. 12 óra az út nekünk Sunny Beachig. A Giurgiu-i hídnál nem kellett várjunk, de mindig háromszor megállunk minimum, legalább fél, de inkább háromnegyed órára míg mindenki eljut a bajai végére. Mindezzel együtt Kisti menet az utolsó majdnem két órát végig üvöltötte, nem tudtunk rajta semmilyen formában segíteni, a cumikat mind szétdobálta a kocsiban pedig olyan még sosem volt, hogy a cumi ne nyugtassa meg. Sokszor hallottam, hogy valaki kisírja a köldökét s mindig buta mondásnak tűnt, de akkor eszembe jutott és tényleg attól féltem, hogy ez tán igaz lehet… Nyilván nem  lehet véletlen a mondás. A legnagyobb csoda, hogy ilyen körülmények között István lazán odavezetett minket. Nem tudom, ha én a helyzet magaslatán lettem volna a volán mögött.

Egész úton rajtunk volt a Sea Band, Pocok rózsaszínt kapott, én meg egy ronda, a webshopos hölgy által “bleu-marin-nak” titulált sima szürke párt. A csel benne, hogy akupresszúrás módszerrel a karpántokba belevarrt kicsi műanyag golyók egy olyan pontot nyomnak a belső alkarodon, mely állítólag hat a hányingerérzetedre. Tény, hogy szorít mint a csuda, elég nehéz megszokni és még így is nagy megkönnyebbülés, amikor le tudod kicsit venni. Mindkét karodon viselni kell, párban érkezik. Menet igazság szerint eléggé lelkendeztünk, hogy de jó találmány. Pocok azt mondta, hogy nem volt annyira rosszul és én is gyakran hátra tudtam fordulni a nyöszörgő Kistihez. Általában a hosszabb utaknak a cirka felét úgy szoktam megtenni, hogy félig hátrafelé kifacsart derékkal fogom a Kisti kezét… szóval elöl ülök, de igazából értelmetlen az egész. És ettől a mozdulattól is persze hamar rosszul leszek. Érdekesmód Bulgáriába menet nem volt ezzel gondom, csak sajnos a vége felé eljött az a “betelt a pohár és túlcsordult” állapot, amit a másfél éves már semmilyen anyai kézfogással sem tud kezelni.

Visszafele azonban Pocok az első órában már megkergette a rókát mégpedig az elképzelhető legrondább módon: a kocsiban, Lehányt Sea Bandaz apja ülésének nekiöklendezve, a teljes ruházatát és a körülötte lévő kárpitot lenullázva. Szomorúan vonta le a hétévesek bölcsességével a maga kis következtetését: “Anya, úgy látszik csodakarkötők mégsincsenek…”. Le is vettük azon nyomban őket. Én azért mellékelem a fotót a szomorú rókázott sorsukról. A magamét hazáig viseltem, de sokszor éreztem magam rosszul út közben, nem csak szerpentineken. Ezt is beleszámolva amúgy ötször kellett megállnunk, Bukarest után jártunk, amikor észrevettük, hogy Kisti lázas, a Prahova-völgyén hihetetlen nagy dugóba keveredtünk, két órán át araszoltunk pár kilométeren, Brassóban megálltunk a játszóteres Mekinél, hogy vidítsuk fel a gyerekeket, de szombat este lévén a fél város csibeburgert akart enni, így rengeteget álltunk sorban, míg kajához jutottunk, és kis híján úgy döntöttünk, hogy Segesvárra költözünk és kész, mert az az utolsó hatvan kilométer… A cseresznye a habon a tortán, hogy aznap este még esküvőre kellett volna mennünk, de éjfélre érkeztünk meg, és nappali lagzi volt…

A végén már magunkon röhögtünk nyomorúságunkban és megfogadtuk, hogy soha többet sehova nem megyünk 500 km fölött repülőn kívül mással. Vagy legalábbis jövő nyárig semmiképp. 😉 A Sea Band szerintem pénzkidobás volt, és nem is kevés, két pár vacak kötött karpántért több mint száz lejt fizettem, szállítási díjjal együtt. Innen rendeltem, ha érdekelne. Van azonban valami, amit szintén tanácsra vettem meg, ugyanonnan és ami sokkal jobban bevált hányinger ellen. Holnap elmesélem, hogy mi az.

Bulgária pedig igenis nagyon messze van, kisgyerekkel utazni a rémálmok rémálma pedig menet részint éjjel mentünk és úgy általában nagyon gáz az, hogy amit az ember kipihen egy hét alatt azt visszastresszeli a hazaúton. Tessék feltalálni a teleportációt! Ha nem, akkor tenger mellé fogunk költözni, vagy minimum a Balatonra. Pont.

2 hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.