Hamarosan másfél éves lesz, és fogalmam sincs, hogy minden 17 hónapos ekkora kópéságokat művel-e egész nap vagy csak nekem van ilyen rendkívüli gyermekem. Lévén hogy még szinte semmi értelmeset nem beszél, hajlamos vagyok egészen kicsi babának tekinteni és ettől rácsodálkozom minden olyan mutatványára, melyben fellelhető a kobakjában zakatoló fogaskerekek jelenléte. Annyi mindent megtanult és ért már, hogy szerintem fel sem fogom tudni sorolni.

A legbámulatosabb számomra az volt, amikor pár napja, csak próbából odaadtam neki egy második kekszet is a sajátja mellé, és megkértem, hogy vigye oda a nappaliba a testvérének. Elvitte és oda is adta. Mivel még se hogysem szólítja a nővérét, fantázianevet sem adott neki mint a legtöbb öcsi, hogy mondjuk Dudu vagy Aji vagy hasonlók, feltételeztem, hogy nem is tudja, hogy kiről beszélek, amikor nevén szólítom Pocokot. Pedig de mennyire hogy! Az utasítások is már elég világosak. A hozz egy könyvet és elolvasom, a hol van a cipőd, a megyünk tájba tehát már kopogtatja belülről az ajtót (sőt, mondani sem kell, leradarozza, hogy készülődünk) mind működnek.

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy az orrom előtt tart egy zsepit és mutatja, hogy ffffff, vagyis fújjam bele az orrom. Ahogy ráteszi amúgy a kezét egy csomag vagy doboz papírzsebkendőre, azonnal elkezdi fújni bele a nóziját (vagyis a szájával mondja, hogy pffff) s aztán szalad a szemeteshez eldobni a papírt. Nagy szemétszelektáló lett az utóbbi hetekben. Amit ő úgy gondol, hogy bele való, azt el is hajítja. Ha pedig be van kapcsolva a bébizár s szekrényajtón, akkor irtózatosan mérges lesz. Persze nem merem nyitva hagyni, mert próbált ő már kocsikulcsot és teli vizeskulacsot is kiselejtezni. Jó esetben csak a szelektívbe dobja. 

Puszit már nem ad, ha nagyon sokat nyaggatod, akkor esetleg kegyesen tartja az arcát és eltűri, hogy babusgasd. Férfiből van, kétségtelen. Viszont lelkesen integet. Emiatt mindenki állandóan olvadozik tőle, főleg az idegenek.

A játszótér továbbra sem érdekli. Lehet ott hinta-csúszda-lipinka, ő addig fut, amíg megtalálja az apró matatható virágokat vagy a bogyós fa lepotyogott terméseit és azt aztán bögyörgeti míg haza nem cipelem. Ahogy belépünk az ajtón tudja, hogy vetkőzni kell (a bejáratnál lábat töröl), szépen sorban mutatja: sapi, kendő, felső, cipő, kézmosás. Nem tanítottuk, csak látta, hogy mindenki így csinálja. Ha véletlenül nem vele kezdjük a folyamatot, hanem például én szeretném előbb lehúzni a saját cipőmet, na arra már nincs türelme, nem bénázunk kéremszépen, neki dolga volna.

A legújabb legkedvesebb bámulnivalója az ereszünkbe költözött galambok. Azokat most már nevükön szólítja, mégpedig úgy, hogy fffffsssszzz. Vagyis hess-madár. Ez a galamb.

Kicsit mintha szégyenlősködne és kezd anyja-fia lenni. Egész nap fut és rendez, és ha van munkája, akkor a szavát sem hallod, de sokszor odabújik és az ölemből letenni nem lehet. Kicsimajom módjára kapaszkodik és csak szuszmog és én olyankor elolvadok, mert úgy érzem, hogy megáll az idő és semmi dolgom csak ölelni, szeretni. Néha persze zsémbelésből fakad az ölbenmaradás és amikor már leszakadt minden karom és még mindig nincs ebéd, akkor begyömöszölöm a hátamra a Manducába. Azt nagyon nem szereti, mert be van szorítva, de egy idő után tetszik neki a rengés, én meg közben tánclépésben vágom a hagymát. Fél órát szoktuk bírni. Bújnak a fogai, az alsó két őrlő, hát nem csoda, hogy szenvedünk és nem eszünk és soványodunk. Mire betölti a másfelet, reméljük, hogy már 12 foggal vigyorog bele a nyáreleji nagyvilágba.