Akinek nincs gyereke, vagy nagyon kicsi a gyereke, de azt hiszi, hogy mindig ilyen gondtalan cuki életet fog vele élni, hogy eszünk s alszunk s ahova leteszem ott marad… na ők azok, akik folyton csóválják a fejüket, hogy olyan nincs, hogy még a vécére sem tudsz elmenni nyugodtan. Hát becsukod az ajtót és kész, béke van. Kedves anya-társaim, kommentben várom a jobbnál jobb sztorikat ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy lenne mit mesélni.

Próbáltam én amúgy becsukni az ajtót. Kétszer is. Olyankor Kisti néhányat kopogtat, majd lefekszik a küszöb elé, lehajtja a fejét a kicsi karjára és tiszta szívéből, őszinte elkeseredettséggel sír. Szóval az ajtó nyitva marad, esetleg be tudom hajtani és reménykedem, hogy nem vették észre, amikor beslisszoltam. Ritkaság. Általában érkeznek. A tipikus sorrend:

1. Kisti beszalad és elkezdi bedobigálni a fürdő-játékokat a kádba, vagy leszereli a wc-papír gurigát és tépkedi, tekergeti, az a legjobb móka.
2. Pocok azt hiszi, hogy buli van, hát ki ne maradjon. Ő legalább kopog. De most mit mondjak? Öcsi jöhet, te maradj kint?
3. Felkapja a fejét az Apjuk a nagy ricsajra, beszalad, hogy hagyjátok már anyátokat békében pisikálni. De még mielőtt kiterelhetné a nyájat, eszébe jut neki is valami életbevágóan fontos és elkezdünk dumálni. Én még mindig ülök. Aztán egyszer leesik, hogy ja… ez ráér később is, és akkor tényleg kiboronálja a kölyköket és becsukja az ajtót. No, ilyenkor tényleg megvalósul az egy perc néma csend.

Ha nincs itthon István, akkor az első 2 pont mindig érvényes, a jól megérdemelt békesség a végéről persze elmarad. Sokszor már azt kacagom, hogy a vécézés milyen klassz kis közösségi tevékenységgé alakult kicsi családunkban. Hiányozni fog, amikor megnőnek.