Kisti főzi a kávémat. Be tudja kapcsolni a gépet, fel a tetejét, bele a kapszulát, le a tetejét, megnyomja a gombot s a végén még ki is kapcsolja a kávéfőzőt. Megunhatatlan érdeklődéssel viszi véghez ezt a feladatot naponta kétszer. S milyen mérges, ha távolról meghallja a gőz hangját, mert az azt jelenti, hogy kihagytam a buliból. Anyukámnál más fajta, ugyancsak kapszulás gép van, azt is mesterien tudja kezelni. Sőt, pár hete barátoknál jártunk szülinapot köszönteni és ott is felismerte a Mamáéhoz hasonló gépet, betette alája a kicsi homokozóvödröt és elkezdett butonálni, hogy főzzön bele kávét. Boldogult volna.

A minap ez a meglepetés várt a konyhapulton. Ha épp kerestem volna korábban a házkulcsot, nagy bajban lettem volna. Be volt készítve a gépbe, egy műanyagpohárban. Gondolom ízfokozónak. 🙂 A múltkor az Anyukám szemüvegét rejtette el az autójának a lezárható csomagtartójába úgy, hogy fél napot kerestük, mindent felforgattunk utána. A konyhaasztalról csaklizta el, csakúgy. Nagy mázli, hogy nem törte el, mert üvegkeretes ráadásul. Hát ilyen egy kópé a Kicsifiam. S valami azt súgja, hogy ez még csak a laza bemelegítő.