Két napos kirándulást terveztünk valahová teljesen más helyre, de a rossz időjárás egyelőre keresztülhúzta ezt az elképzelést. Azért, hogy mégse maradjon kiruccanásmentes a vakáció, elszaladtunk Szovátára. Akár minden hétvégémet ott tölteném, annyira szeretem. A gyerekek is imádnak a Medve-tó körül bóklászni, Istvánnak pedig egyenesen szerelem volt első látásra, ő ha tehetné, oda költöztetné a teljes famíliát.

Évek óta épülnek a tó körüli sétányok, tanösvények, lépcsők, minden illatos fából. Az mindig is látszott, hogy szép, de sokáig nem volt egyértelmű, hogy mi lesz a vége. Félkésznek tűnő állapotok uralkodtak az elmúlt két évben: megvan a tábla, de mi kerül rá, ott a helye a világításnak, de nincs égő stb. Most végre talán megvan minden. És csodálatos lett az eredmény. Erdőben kószáló kiépített ösvények, mocsárra húzott stégek, hogy közelről megfigyelhesd a növényeket és a békákat s miért ne, magát a vizet, sokszor a csobogást, a kis vízesést, a csermelyt. Egyik ilyen út nagyjából egy km hosszú, azon még Kistivel is vígan végig tudtunk haladni. Jó részét előreszaladva tette meg (mi persze felváltva próbáltuk nyelvlógatva utolérni) és látványosan nagyon tettszett neki a természetközeliség.

Turistaként nekem nagy igényem volna olyan kiépített vándorutakra, amelyekről egyértelmű, hogy hol kezdődnek, közben nem tudsz eltévedni, a végén tudod, hogy hová fogsz megérkezni és hogy jó eséllyel mi mindent fogsz látni. Ha gyerekekkel indulsz, ez az alap, szóval ha tudsz valahol ilyen erdélyi utak gyűjteményéről (könyv, honlap, mindegy), akkor ne fogd vissza magad. A szovátai tanösvények most ilyenek, csak miniatűr, családbarát verzióban. Alig várjuk, hogy visszatérjünk s végigtotyogjunk az összeset. Közben ebédelni is sikerült. Étteremben. Relatív de értékelhető békességben. Holnap elmondom, hogy hol s miért.