Irtó bénán ülök mindig a széken. Húsz éves reflex ez. Amint leteszem a fenekem, már húzom is fel magam alá a jobb lábam és ez nekem órákon át kényelmes. A szokásommal Kisti is tisztában van. Amikor azt akarja, hogy az ölembe üljön, akkor az első dolga, hogy lepiszkálja a földre a felpolcolt lábam, s csak utána mászik majd, hogy férjen.

Vasárnap családi ebédet ültünk Anyukámmal és a Testvéremékkel. Jön Kisti, hogy vegyem ölbe. Húznám a lábam, de összegabalyodik minden és roppant lassú kivitelben elkezdek közben esni. Dől a szék, suhogok a föld felé, közben próbálom a Gyereket arrébb tenni, hogy ne üssem el és még mindig esem és még mindig esem… a fenekem le sem ért a földre, István már kérdezte, hogy jól vagyok-e. Szóval ez valós lassított üzemmód volt, nem csak nekem tűnt úgy. Az a furcsa érzés, mikor tudod, hogy elesel, már nem lehet megakadályozni, ezért szinte kívülről végigfigyeled az egészet… érdekes. Végül nagyot csapódott a könyököm a csempén és egész nap borogathattam, mert igencsak fájt. De nem ez a vicces. Hanem az Anyukám sírvakacagós megjegyzése miközben szaladt a vizes ruhával a fürdőből, hogy:

Ugye én megmondtam neked? Huszonöt éve mondom, hogy ülj egyenesen a széken mert leesel! Hát nem leestél?!

Szülők, vigyázzatok, hogy mivel fenyegetőztök. A szavaknak ereje van!!!