Búcsúm Szegedtől

Nyilvánvaló volt, hogy eljön ez a nap, csak én úgy képzeltem, hogy majd én is ott leszek, készítek egy utolsó fotót az ablakból, végigsimítom a kanapét, elköszönök attól a pár kedves embertől, akiket a túl szellősre sikerült kétlakiságunk alatt sikerült megismerni s végül együtt becsukjuk az albérletünk ajtaját.

Három évig második otthonunkként szolgált az a lakás akkor is, ha István csak kéthetente lakott ott, mi pedig csak ritkábban amikor megszökhettünk néha pár hétre. Tavaly például egész nyáron, azóta összesen kétszer két hetet, iskolai szünetekben. Nagyon szerettem azt a pici lakást. Fele akkora sincs, mint a miénk: két szoba, pici fürdő, pici konyha, kamra, mégis kényelmesen elfértünk ott hárman is, pocakkal is, négyen is. Csodálatos helyen van: csendes utcában, három percre a Napfényfürdőtől, két percre a nagy parktól, gyalogtávra a belvárostól (csak az a híd ne volna olyan hosszú…). Békebeli társasház pár lakrésszel, belső zárt udvarral, gyerekzsivallyal. Pocok össze is barátkozott a szomszéd lépcsőházból egy kedves 7 éves kislánnyal én meg nyugodt szívvel engedhettem ki egyedül is játszani. Ilyen közös zárt zöld udvarok nem is tudom, ha léteznek Vásárhelyen. A legeslegjobban azonban mégiscsak a teraszunk tetszett. Akkora volt, hogy nyáron bőven elfért egymás mellett egy kempingasztal két nyugággyal, egy fregoli mindig tele ruhákkal és a gyerkőcöknek egy kisebb felfújhatós medence, amelyben a negyven fokokban nagyokat pancsoltak minden délután. Ha akkora teraszunk lenne itthon, soha nem is vágynék kertes házba. Nekem ez a mániám, ki akarok tudni ülni kényelmesen és ott szopogatni a kávémat, békességben. A boldogság netovábbja. Imádom a nagy teraszokat. A miénk nagyon pici. Most az alsó szomszédunk nekifogott megnagyobbíttatni az övét és ez szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy a mi esetünkre is volna megoldás?

A lakást leszámítva is, Szegeden nagyon szerettünk lakni, lenni, bóklászni, pancsolni, sétálni, futkározni, vásárolni, mákosrudat majszolni. Olyankor mindig együtt volt a család, de nem ez a fő ok. Jó ott lenni és kész. Csodaszép város, mindig történik valami, zajlik az élet, pörögnek a biciklikerekek. Élhető, szerethető, barátságos szülőkkel, vidám gyerekekkel, szép játszóterekkel. Tudom, hogy nem bántuk volna meg, ha odaköltözünk végleg, szerettünk volna ott lakni. Ez persze most már örök kérdőjel marad. Amíg megvolt az albérlet, mindig fennállt a lehetősége, hogy bármi történjék, megszökhetünk Szegedre.

Tudom, hogy ez a helyes döntés, egyet is értek vele. István Ománba készül egy hónapra, utána itthon lesz ugyanannyit és amikor ez lejár, akkor a munkaprogramja úgy módosul, hogy havonta csak egy hetet lesz Magyarországon, akkor is terepen, fúrásnál. Máskor elvileg itthonról fog tudni majd dolgozni. Ilyen körülmények között a havi 80.000 Ft kiadás az albérletre nyilván nem indokolt. Azért magamban még el kell engednem ezt a szakaszát az életünknek. Nem csak azért, mert hosszúra nyúlt, hanem azért is, mert szerettem.

Egy hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.