Pocok hetekig sunnyogott. A legjobb benne az volt, hogy az Apjával dugta össze leggyakrabban a fejét, mert a család férfi tagjait be lehetett avatni a nagy titokba, de az anyukákat, nagymamákat homályban kellett tartani. Készültek a Nőnapi szerepre, melyet előre megállapított anyáknapjás hangulattal ruháztak fel. Meghívót is kaptunk, Édesmama is eljött. István sajnos utolsó percig nem tudta, hogy az apukák konkrétan ki voltak tiltva az eseményről. Rosszul is esett neki, de videóztam, utólag is gyönyörködhetett a gyerekében. Persze fordított esetben nekem is rosszul esett volna, ha kihagynak, legyen az akármilyen apáknapja vagy bármi. Mégis, különleges hangulata lett az ünnepségnek attól, hogy tényleg csak nők vettek rajta részt.

Volt csodás ének, vers, mondóka, tánc, meglepetés dal (románul is), saját készítésű ajándék, melybe mindenki lerajzolta az anyukáját. Nagy örömmel láttam, hogy még mindig vigyorgó az arcom a képeken, így csak nem lehetek egészen még a szolgálatos mumus. Ibolyát is kaptunk, milyen jó, hogy az még nem védett növény. Pocok mondta a legszebben a verset, a legbátrabban, leghangosabban, nem véletlenül tette meg a tanító néni záróakkordnak. Sok különleges pillanat volt ebben a szűk egy órában. Szép munka volt a tanító részéről főleg úgy, hogy mindent kizárólag a suliban gyakoroltak. A meglepetés is maximálisan sikerült. Különlegesnek éreztem magam. Mintha nem is érdemelnék meg ennyi kedvességet, mintha egy pillanatig el sem hittem volna, hogy ez tényleg szólhat nekem, hogy én vagyok az anyuka, akinek a ragyogó szemű kislányom tiszta szívből annyi szépet mond.

Aztán eljött az a pillanat, amikor minden gyerek megsúghatta, hogy mi az, amit szerinte az anyukája nem csinál jól és miben kellene változtatnia. Ha jól értettem, akkor volt már róla szó az osztályban, szóval mégsem volt épp annyira nagy titok, hogy én állítólag egész nap csak a számítógépet bújom és nem is törődöm Pocokkal. Mert ő hív játszani de én sosem megyek, mindig üzeneteket írok és rá sem nézek. Nyilván első körben mellbe vágott ez a kijelentés. Nem esik rosszul, inkább mélységesen elgondolkodtatott azon, hogy mire és mikor használom én a számítógépet. Az elmúlt két hétben például mindössze egyszer kellett feltöltenem, le sem volt ideje merülni, a blogbejegyzések is előre meg voltak írva. Végül is ez a tevékenység az, ami a képernyő előtt töltött időm oroszlánrészét kiteszi, de csak akkor foglalkozom vele, amikor a gyerekek alszanak vagy délután vagy este későn. 6 órákat alszom éjjel többnyire és nappal általában semennyit azért, mert sajnálom az időt az alvásra, és mert a blog írás momentán az egyetlen hobbim. Ragaszkodom hozzá, kikapcsol ráadásul úgy gondolom, hogy méltó krónikája lesz a családunknak az elkövetkezendő évtizedekre. Jó lesz majd visszaolvasni és örülni fogok mindig, hogy annak idején (mármint mostanság) szántam rá időt, hogy ezeket a történeteket, eseményeket leírjam. Nagyjából ennek köszönhetem még a meglévő józan eszemet is, csinálok valamit, ami gondolkodásra, alkotásra késztet. Mégis, úgy látszik, hogy a gyerekek kárára űzöm a billentyűket. Hiszen ezen kívül a gépet a következő dolgokra használom csak: e-mailezés, leginkább Istvánnal, mikor nincs itthon és esetenként átnézek neki ezt-azt, napi 10 perc, online rendelések, havi 3-4 alkalommal, online sorozatokat nézek rendszeresen de csak házimunka, főzés vagy vasalás közben és olyankor mindig valaki más van a gyerekekkel vagy szintén alszanak, mert másképp szóba sem jöhetnek az itthoni teendők, nap közben Facebookon csetelek néha egy-két emberrel, de sosem leülünk és beszélgetünk üzemmódban hanem inkább felelek mikor tudok alapon. Igen, emlékszem olyan konkrét helyzetre, amikor valamit nagyon gyorsan el kellett küldenem és közben ébredtek fel a gyerekek és megkértem Pocokot, hogy ügyeljen még negyed órát az Öccsére, mert dolgom van. Lehet, hogy ezt fújta fel és általánosította, hogy sosincs rá időm?

Talán onnan is fújhat a szél, hogy amióta Kisti megvan nekünk, ritkán tudunk nagylány játékokat játszani, mert azokat a Pocok szobájából nem lehet kihozni, mert veszélyesek az Öcsire nézve, és oda nap közben nem tudunk bemenni Tesóstól ugyanilyen megfontolásból. Régen még megoldottam olyankor, amikor Kisti aludt, de most már jó pár hete egybeesik a délutáni pihenésük is. Szóval inkább hárman együtt játszunk a nappaliban, de eléggé dedós játékokat: tornyot építünk, labdázunk, vonatozunk, ilyesmik. Néha később feküdhet le Pocok és akkor esténként tudunk társasjátékozni. De elhúzódik az idő és reggel korán kel mindenki, szóval ez is inkább hétvégére jellemző mint a családi mozi, melyből Kisti továbbra is “ki van zárva”.

Nem tudom nem komolyan venni azt, amit a lányom a fejemhez vágott annál is inkább mert láttam, hogy bizony nem sok gyerek suttogott számonkérést az édesanyja fülébe. Szép kis anya lehetek másokhoz viszonyítva. Biztos, hogy rengeteg másra lenne időm blogírás helyett. Tudnám, hogy mivel töltsem ki ezt az időt és a dolgok háromnegyede talán még hasznosabb is volna. Bármennyire is büszke vagyok a tíz éves írogatós múltamra, ez most komolyan elgondolkodtatott.