Pocok négy éves volt, amikor elkezdte kiskacsa-módra féloldalasan nézni a tévét. Mint utólag kiderült, ez valószínűleg csak rossz szokás volt, de akkor annyira aggasztott az ügy, hogy elvittem az első, gyerek-barátnak mondott szemészetre, amelynek szembe jött velem a reklámja. Régi történet, annyit elmondok belőle, hogy nem egészen öt perc vizsgálat után a doktornő (?) közölte velem, hogy a gyerek szemtengelyferdüléses, azonnal szemüvegre van szüksége. Ja, hogy ijesztő, mert senkinek nincs a családban és azt sem tudjuk, hogy kell bánni vele és mi lesz az oviban és a tornán és és és… akkor csak odavetette félvállról, hogy mit aggódok, negyven éves korára úgyis mindenki szemüveges lesz. Fáradjunk ki, válasszunk keretet.

Hát nem választottunk, hanem nagy szomorúan úgy döntöttünk, hogy az István következő kolozsvári rutinvizsgálata alkalmával Pocokot is megnézetjük az ottani, sokkal profibb dokikkal. Pár hónap múlva el is jött a nagy nap, vagy egy órát vizsgálgatták, még a kicsi szemébe is csepegtettek, több kütyüt és módszert használtak és végül arra a következtetésre jutottak, hogy ugyan kimutatható a szemtengelyferdülés, de mivel a gyerek lát, és jól lát, ezért nem adnak szemüveget semmiképp. Esetleg a suliban majd szükség lehet rá, de addig még nő, változhat a szeme is, üljünk nyugton még vagy két évet.

Persze kicsit úgy éreztem, mint aki szelektál a diagnózisok között, mármint nyilván ha nem akarod meghallani a rossz hírt, akkor addig mehetsz egyik orvostól a másikig, amíg valaki majd megmondja, hogy igazából kutyabajod, és akkor hátradőlsz, hogy jé a többiek tévedtek. Mégis láttam a különbséget a vizsgálatokban, a módszerekben és még a dokik hozzáértésében is. És persze, hogy az a hitelesebb, aki nem akarja mindenáron rád tukmálni a szemüvegét, pedig megtehetné.

Abban maradtunk tehát, hogy elkezdjük a sulit és akkor visszatérünk a dologra. Közben Vásárhelyen is került egy hozzáértő doktornő még abból az időből, amikor a céges rutinvizsgálatokra jártunk hozzá, majd Kistit is oda vittük csecsemő-szűrésre. Nagyon kedves, sokat beszélős, de alapoktól kezdve mindent elmagyarázós fajta szakember, aki bennem felkeltette a bizalmat. Nőnapra kaptunk időpontot. Ő is végigvett mindenféle vizsgálatokat, Pocok remekül olvasta az apró betűket is, pedig még nem is tanulta őket hivatalosan. Most úgy állunk, hogy valóban létezik az asztigmatizmus és a jobb szemével kicsit gyengébben lát, mint a ballal, de mindkettővel elég jó a látása ahhoz, hogy a mindennapokban ne zavarja. A lencsék sem jelentettek javulást a betűfelismerésben. A szemtengelyferdülésről kiderült, hogy idővel nem lesz rosszabb, tehát emiatt nem indokolt feltétlenül a szemüveg viselése. Mivel a szemnek fárasztó a lapított lencséin keresztül való nézés, ez idővel fejfájáshoz vagy fáradékonysághoz vezethet, akkor majd mindenképp kelleni fog a szemüveg. De egyelőre, főleg mert a gyerek sem akarja, nem írták fel. Miközben ha az első (szak)véleményre hallgatunk, a lányunk már 3 éve pápaszemes lenne.

Igaz, hogy csak kívülállói véleményem van ezzel kapcsolatban, de kisgyerekkorban szerintem sokat ront az életminőségen az, hogy a mindennapokban vigyáznod kell még a szemüvegedre is, amikor igazából még magadra sem tudsz. Nagy “biznisz” ez a szemüveggyártás is. Nem hiába létezik az az előítélet az emberekben, hogy csak épp szemészetre ne menj, mert ha kell ha nem, rád fogják sózni az okulárét. Sajnos az esetek többségében ez a realitás. Meg kell válogatni ezek szerint, hogy az ember hol és kivel vizsgáltatja magát.