Játékok, mai gyerekeknek

Játék fegyver arzenálEzt a képet tavaly készítettem a Somos tetőn, útban az állatkert felé. Szezonban kipakol néhány limlom csili-vili árus a sok kínai bóvli portékájával. Minden kapható, de semmi nem ér pénzt, két lejt sem. Régen Pocok még kirimánkodott egy-egy szélforgót, de amióta zsebpénze van, ő is érti, hogy mit jelent “valami értelmesre” költeni a véges anyagi forrásokat.

Ez a kirakat mégis bámészkodásra késztetett bennünket. Értem én, hogy valójában háborúra készülünk, csak ezt még nem mindenki tudja, de azért ennyi fegyver… és milyen komolyak. Könnyen beszélek én, egy éves Kicsifiam még nem tud beszélni, és amint megszólal, lehet, hogy azonnal puskát kér majd. És jó eséllyel akkor is kap mástól, ha mi most szentül megfogadjuk, hogy sosem veszünk neki ilyesmit. És ha nem is kap, majd játszhat a barátjáéval, és amikor hazajön sírva, hogy ő az egyetlen lúzer, akinek nincs gépfegyvere, akkor jó eséllyel mégis megesik rajta a szívünk. DE nem értem, hogy miért vesznek a szülők gyerek kezébe nem való játékokat? Miért siettetjük ezeket a kölyköket? Mennyit ér a lelki békénk és a mindennapok általános nyugalma? Eszembe jutott a tablet kérdése is és erről mindjárt két történet. Lassan nincs ugyanis olyan gyerek, akinek ne a tablet-játék volna legkedvesebb időtöltése.

A legutóbbi szülői értekezleten a tanító néni azt mondta, hogy elejét akarja venni a gyerekekből előbújó, egymást szóval és tettel bántó magatartásnak, ezért közösen kellene kitalálni valami büntetést, melynek lehetőleg hatása is lesz a kicsikre. Ő azt javasolná, hogy kapjanak egy hetes megvonást a kedvenc játékuktól, melyet úgy lehetne kivitelezni, ha be kellene vinniük azt a suliba a szekrénybe. Erre nem egy szülő felhördült, hogy hááát hooooogy??? hozzuk be a tabletttet ideee? Hat-hét éves gyerekekről van szó. Ha ez a kedvenc játékuk, akkor nyilván ezzel játszanak a legtöbbet otthon. Napi szinten. Akár órákon át. Pocok is ismeri már a számítógépes játékokat (nem én mutattam meg neki), és néha nagy sunyin elcsaklizza az apja telefonját, mert azon menőbbek a játékok, de ez még csak heti rendszerességgel sem történik meg és sosem tart negyed óránál többet. Ez persze nem rajta múlik, hanem rajtunk. Valljuk be, annak idején minket is nehéz volt felállítani a Prince elől. Inkább meghaltunk ezerszer a véres fűrész karmai között.

Vasárnap elindultunk Szeged felé. Enyeden már nagyon korgott a gyomrunk és találtunk is egy jó helyet, ahol megebédelhettünk. Meglepő módon még nemdohányzó termük is van és a kaja is kiváló. Kevéssel utánunk érkezett egy ugyancsak két gyerekes család. A nagy lányuk kevéssel lehetett idősebb Pocoknál, a kicsi pedig úgy két éves forma volt, mert Kistinél nagyobbnak tűnt, de még etetőszékből evett. Természetesen letelepedtek a dohányzó részleg közepére és azonnal rá is gyújtottak. Nyilván a szülők. Ez külön megérdemelne egy ódát, de nem kezdek bele. A kicsit már ordítva hozták, és a jó nóta a következő húsz percben sem csillapodott. Aztán egyszer csak csend lett. Közben mi a szokásos millió random felvonásban elfogyasztott ebédünkkel törődtünk, ami azt jelenti, hogy most te eszed a leves felét, én etetem Kistit, akkor én ülök le, te rohangálsz utána mert persze nem volt éhes, gyere vissza, mert Pocok meghagyta a levest olyanfinom eddmeg, futunk mindketten mert még nem jött a második, egyél te, eszem én, állj meg, adok egy falást a szádba, Pocok legalább te ne szaladj, egyél nyugodtan (?!), ülj vissza, még kapsz egy palacsintát, Szívem, iszol kávét, megjött a kávé, meghűlt a kávé, gyere idd meg, jó de előbb te fejezd be a másodikat, úgyis hideg már az a kávé… közben Kisti körbe-körbe szaladgál, mindenre felmászik, kiszedi a virágok alól a földet, átállítja a hűtőszekrények hőfokát és megfagyaszt minden sört, udvarol a pincéreknek, szétszedi a menüket, kinyitja a szekrényeket, bemosolyogja magát a pult mögé, nekiesik a szemetesnek, hetvenháromszor nekiszalad a lépcsőknek… lefelé, és majd még csak ezek után veszi észre a konnektorokat. Hát… nem járunk a kölykökkel túl gyakran étterembe, sok értelme nem lenne.

Visszatérve a családra, az egyik körbefutás alkalmával láttam, hogy azért hallgatott a kétéves, mert a kezébe nyomták a tabletet. Így aztán békességben ebédeltek mind. A fenti cirkuszi mutatványunkhoz képest eléggé ideális képnek tűnik. Békességben enni… egyszerre… mind… ez nekünk még itthon sem megy. És nincs is rá kilátásunk a következő 5-6 évben. Meg kellene tanítanunk Kistit fruit ninja-zni.

2 hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.