Kisti egy éves!

Ma a Kisti nagy napja van. Fel sem foghatom, hogy elrepült 12 hónap és hogy a napok egyre élménydúsabbak, egyre szebbek, jobbak, családiasabbak. Túl vagyunk a csecsemőkoron, élvezzük a “totyogóval a családban” felállás minden, napi tizenhét szívinfarktust okozó, velejáróját. Igazi hosszú ódákat tudnék zenegni a csodálatos aranyhajú kicsi fiamról, akivel a szerelem nőttön nő. Most mégis úgy érzem, hogy ezen a napon Pocokról szeretnék inkább írni. Az én apró széltől is féltett lányomról, aki tavaly ilyenkor három nap alatt nagylánnyá cseperedett. 

Mesélték mások is, hogy a csecsemő mellett óriásinak fog majd a tesó tűnni, hogy erre fel sem lehet készülni, mert annyira viszonylagos a látvány. Pocok évekig esdekelt egy kistesóért, mégis attól tartottunk, hogy végül nem lesz kimondottan ínyére a folyton ordító, és túl sok figyelmet igénylő kisbaba. Bár mindent megtettem, hogy a lehető legsimább legyen az átállás, azért az első hetekben Kisti gondozása szinte két teljes embert kívánt. Egy valakit a mai napig állandóan lefoglal. És nagyon sokszor csak én állok a rendelkezésre, mint egyetlen valaki. Osztozni kellene, de hogyan? Mégis Pocoktól soha egy zokszót sem hallottam a testvére iránt, sokszor az az érzésem, hogy túlontúl szereti, és talán nem kellene annyit cibálni, ölelni, puszlni mert Kisti persze igazi férfi és ezeket zsigerből utálja. Nyilván a Pocok szobája Öcskös előtt még nagyon sokáig zárva marad, de ezt is inkább mi, szülők szorgalmaztuk, mert onnan képtelenség a sok apró mütyürt elpakolni. December folyamán volt pár nap, hogy Kisti az utazóágyában aludt és nap közben bevittem a tesója szobájába, így a déli alvásra egy légtérben kerülhetett sor és mindketten imádták. Szóval tényleg csak veszélyességi szempontból van kitiltva Kisti a szobából.

Most, hogy már interaktívabb lett ő is, egyre több közös játékot talál ki Pocok. A legjobb mulatságuk az, hogy épít egy nagy párna-várat a kanapén, amit aztán ketten együtt rombolnak szét. A vége mindig az, hogy a kicsi lepottyan és lesz nagy üvöltés, de amíg tart, nagyon jó buli. Azt a büszkeséget is nehéz leírni, ami a Kislányom szemében csillog, amikor a testvéréről beszél. Hogy Kisti már ezt is tudja, azt is csinálja és alapvetően, hogy neki van olyanja, hogy Kisti. Sőt, legyen még egy, ha lehet persze lány.

Nagyon büszke vagyok rá, mert az ilyen fajta viselkedéshez szükség van ám egy jó nagy szekér szeretetre, elfogadásra, béketűrésre, és ezt nem osztogatják csak úgy a piacon. Ráadásul életének az első öt és fél évében nem kimondottan volt neki szüksége arra, hogy ilyesmiket gyakorlatba ültessen. Mégis, amikor kellett, akkor megvolt. Hogy is kételkedhettem benne?

Persze, hogy nem csupa napraforgószínű mosolyból állnak a mindennapjaink, mert a Kicsi még járni sem tud, de azt régen felfedezte, hogy a Nagynak fáj, ha húzzák a haját. És a Nagy továbbra is utálja, hogy nem akkor futok, amikor hív, és lehet, hogy mire futhatnék már el is felejtem, hogy hívott. De azért sokkal könnyebb az élet így, mint a nagy zöldszemű testvérféltékenység árnyékában. Ilyenkor érzem azt, hogy Kisti nem elsősorban nekünk érkezett, mint második gyerek, hanem Pocoknak, mint kistesó. Helyes ez így, nem?

Drága gyermekeim, a Jóisten éltessen Benneteket!

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.