Egyre javul Pocokkal az anya-lánya kapcsolatunk. Eddig sem volt vele egyáltalán semmi baj, de mindig úgy éreztem, hogy mivel az Apját ritkábban látja, s mikor igen, akkor csak rajta lóg, kicsit talán ő lehet a kedvence. Lányoknál ebben semmi rendkívüli nincs, tudom jól. Csak azért mégis én vagyok az ANYJA. 

Pocok persze imádnivaló gyerek. Kedves, bújós, túlságosan is lelkiismeretes. Például a piszézés nálunk mindig úgy nézett ki, hogy

Én is pisze, te is pisze, gyere pisze, béküljünk ki!

Még a mondóka kedvéért sem vesznénk össze, egy pillanatra sem. A legtöbb vitánk a (nem is túl hosszú) hajából adódik, melyet olyan fájdalmas minden reggel kifésülni, és befonni, bekötni, csinosítani. Pedig a ne nyúlj a hajamhoz-tól a najó, megengedem, hogy befond-ig négy év alatt nagyon íves utat jártunk be. Ezt tudhatja mindenki, aki emlékszik, hogy az első ovis hónapokat mennyire borzosan járta végig Őaprósága. Minden vita vége, hogy megyünk Mikihez, és levágatjuk a hajad rövidre. Miki előlépett így a család elsőszámú mumusává miközben ő a város legjobbfej legügyesebb fodrásza. Mindezzel együtt Pocok egyre többször jön, beszélget, mesél, ölel, szeretget. Ínyemre való ez a hat éves időszak. 🙂 A haj-ügyet majd valahogy kinőjük. Ugye?