Elkezdtük a sulit

Ekkor:

Talán meséltem már róla, hogy mennyire küzdöttem legbelül a nyár folyamán azzal a gondolattal, hogy az én apró hatévesemet iskolába kényszerítik. Igazságtalanságnak tartottam és sajnáltam azt a csodás ovit, melynek a mindennapjaihoz a mi családunk is hozzá tartozott három éven át. Persze az anyák az ilyen fajta aggályaiknak semmilyen formában nem adhatnak hangot, főleg nem a gyerekek előtt, mert nekik boldognak és izgatottnak kell lenniük, mint ha valami óriási főnyereményszerű szerencse érné őket azáltal, hogy mostantól 13 éven át rohanhatnak nyolc előtt három perccel ki a házból át az úton be a kapun fel a lépcsőn be az ajtón.

Persze, Pocok is várta az évnyitót és izgult nagyon. Az utolsó vakációs héten minden este beszélgettünk a rá váró nagy kalandokról, mert másképp elaludni sem bírt. Az a nagy szerencsénk, hogy a legjobb barátnőjével kéz a kézben vághattak neki az idegennek, mert egyedül bizony sokkal nehezebb és ijesztőbb lett volna. Utolsó nap azzal viccelődött Mamának, hogy “majd az évnyitón Anya megint sírni fog mint a záporeső, úgy mint az oviban amikor három éves voltam”. Naná, gondoltam én. Persze, hogy sírni fogok, hiszen ott a nagy csokor virággal és kétkedő arccal az én apró kicsi lányom, aki most született és most etette a galambokat a kiflijével alig totyogva a játszótéren. Hétfőn aztán mégsem pityeregtem. 

Az évnyitó mostanig az ünnepélyes, közösségi, otthonos, meghitt istentiszteleteket jelentette, amikor a sok család bezsúfolódott, az ilyenkor kicsinek bizonyuló cserealjai templomba és a kistesók végigágügüzték a tiszteletes úr könny- és büszkeség-csalogató mondanivalóját.

Hogy is tudtam az elmúlt tíz évben annyira elfelejteni, hogy ehhez képest a kinti világban mi is a valóság? Én még Kistit is vinni akartam az ünnepségre 14-én, arra gondolván, hogy a Manducában felkötve vígan elleszünk az udvaron. Milyen jó, hogy elfogadtam az Anyukám segítségét, és mégis csak ketten Pocokkal mentünk. Az udvaron zsúfoltság fogadott, megállni is alig lehetett. A gyerekek izgatottak voltak és a nyüzsgést nem tudta már semmi megállítani. Kiváltképp nem tudta megállítani a román himnusz, mint kezdő akkord, melyet lejátszottak mind a 347 versszakával együtt. Tudom, hogy itt élünk s alkalmazkodni kell, meg hogy egy olyan helyen, ahol a 4 előkészítő osztályból csak egy magyar, az embernek nem lehetnek anyanyelvi elvárásai, de nekem ez így elsőre annyira rosszul esett, hogy hamar el is illant az érzelgős állapotom. Az igazgató úr legalább magyar és másodsorban szép szavakat intézett a gyerekeinkhez, kiemelten szólt ugye a hatévesekhez. Utána még 5 darab román beszédet kellett végighallgatni, amelyekre nem figyelt se gyerek, se szülő, se tanár. Végül negyvenöt perc jobblábról ballábra állás után, mikor a kicsiknek legalábbis végleg minden türelmük elfogyott, kihívtak minden előkészítőst mind a 3 román osztályból egyenként név szerint, hogy még nagyobb legyen a kavarodás. Szerencsétlen kisgyerekek azt se tudták mit jelent kimenni a placcra, sokan csak ácsorogtak, elindultak majd megálltak félúton, nézelődtek, hogy vajon ők biza most hova csöppentek. Persze, elvileg jó ötlet bemutatni a sulinak az újakat kisdiákokat, de nem ilyen formában. A mi tanítónénink egy kilométert nőtt a szememben akkor, amikor úgy döntött, hogy ha már vonulni kell, akkor majd az egész osztály egyszerre, ő vezeti őket és nem egyenként szólítgat. Aztán szépen eligazgatta őket, hogy mindenkit látni lehessen, eldarálta a névsort és megvolt a kötelező momentum. Végül virágalagúton át eljutottak az osztálytermükig és onnan kezdve már persze családiasabban zajlottak a dolgok. Pocok minden esetre jól érezte magát, készítettek csoportképet a kertben és kicsi tanító nénik közreműködésével jót játszottak délig.

Azóta is minden reggel szívesen indul Pocok, bár a hét órás ébredés még úgy is bajos, hogy este fél tízkor ágyban van. Megszokjuk, kétségem sincs felőle. Beáll a napi rutin és akkor majd megint minden csuklóból működni fog. Úgy örülök, hogy itthon vagyok a gyerekekkel. Ez most igazán boldoggá és elégedetté tesz. Egy év után is. Milyen furcsa. Az életünk nagyságrendekkel bonyolultabb és nehezebb lenne akkor, ha dolgoznék. Most még egy esztendő erejéig így állunk.

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.