Tudom, elkerülhetetlen. Mégis, most nagyon örülnék neki, ha nem kellene nemblogolni legalább a következő egy évben… mert írtam én előre egy hétnyi bejegyzést, nem is sejtettem, hogy végül háromszor akkora kényszerszünetre leszek ítélve. Közben folyamatosan fogalmaztam fejben. Azt hiszem, ez már betegség. Most mégsem jut eszembe semmi. Álmos is vagyok. Kisti mostanság nem alszik. Bújna a foga… már három hónapja. Szóval ebben sem hiszek lassan. Valami más lehet, de mi? 

Közben meg momentán még vesződöm ezzel a vindósz nyolcponteggyel, mert én a megszokás embere vagyok és ez nekem túl új. Mázli, hogy a céges telóm egy Nokia volt, így legalább a sok négyzeten nem lepődtem meg. Persze így is folyton nyomkodnám ujjal a képernyőt. Bután nézhetek ki olyankor.

Holnapra tuti visszatér az inspirációm. S akkor lesz bejegyzés suliról, kilenc hónapos Kistiről meg egyéb izgi dolgokról, hiszen a napok telnek még akkor is, ha én nem alszom.