Jócka

Jócka - MarosvásárhelyNem tudom megállni a hírt szó nélkül. István vasárnap este épp kikísérte a testvére családját a buszhoz, amikor megjelent Jócka és virágot nyomott a három hölgy(ecske) kezébe. Fonnyadtan kókadozó, kertből szedett rövid szárú rózsa volt. A sógornőmék vissza akarták adni, hogy szó sem lehet róla, nem kérnek az útra virágot. De István leintette őket mondván, hogy tegyék csak el, tudja ő, hogy mit csinál. Adott is Jóckának a rózsákért három lejt.

De nemodabuda!!! A három virág ÖT lej! Bosszankodva fizette ki István és másnap délután hat körül mesélte, hogy azért ez nem volt szép, a nyilván ingyen szerzett és amúgy teljesen értéktelen virágokért miért nem volt elég a három lej Jóckának, ha már az ember segíteni akar. Csalódott benne, ő többet nem vesz tőle semmit. Kedden olvastam a hírt a Facebookon: Jócka hétfőn este hatkor meghalt a kórházban. Daganatos beteg volt. És talán az utolsó virágait vette meg tőle István…

A Vásárhelyi Hírlapban olyan szépen búcsúzik tőle Bakó Zoltán, hogy idekívánkozik idézetképpen. Lám-lám, az az ember is lehet híres, akinek az égvilágon soha nem volt semmije, csak a zakója, a kalapja és az állítólagos 13 gyermeke. Temetése ma lesz egy órától a Jeddi úti temetőben.

Isten nyugtassa, Jócka!

“Huconötbanitlan civárcág

Valaki azt mondta, most a virágok is sírnak. Igen, így igaz, a virágok is sírnak most, hogy elment Jócka. Pedig hát sokan azt hitték – ez egy újabb vásárhelyi vicc. De Jócka ezúttal utoljára viccelt. Most halálos-komolyan. Tényleg elment. Örökre. Ötvenhat évesen távozott… nem, nem távozott, ez így túl modoros, egyszerűen: elment Nagy József. Száz emberből egy ha tudta, kilencvenkilenc nem, hogy Nagynak hívták. Pedig kicsi volt. Ő csak Jócka volt. Csak? Az örök Jócka, a virágos Jócka. Aki hozzánőtt a városhoz, hozzánk, vásárhelyiekhez, emlékeinkhez, jelenünkhöz és múltunkhoz, s talán egy kicsit a jövőnkhöz is, merthogy, ugye, kilencvenben, márciusban, ott a főtéren…
Valahonnan a semmiből érkezett, maszatos-taknyos kisgyerekként, örökké túlméretezett, kitaposott cipőben cuppogva, felsőbb régióiban szipogva, maréknyi-doboznyi virággal a markában, tavasszal mindig azzal, ami szezonális, mert mindennek szezonja van, mint a medvének, szóval hát hóvirággal, ibolyával, később kankalinnal, nárcisszal, liliommal, aztán pánikszerűen váltott szegfűre, rózsára, kardvirágra viszont soha, mert az túl méretes volt hozzá képest, mondom, úri virágokra, amelyeknek piacuk volt márciustól novemberig, odaoldalgott a Fecske, Central Café, Piros Rózsa asztalaihoz, de elvetődött rendszeresen a Muskátliba, Tulipánba, Marosba, Hargitába, Oroszlánba is, cak huconöt bani – kínálgatta a portékát önérzetesen, s már akkor is valami fensőbbséges, úri dölyf bujkált a szeme sarkában, mert ő volt a virág-nagyhatalom, szegfűk arisztokratája, a színek és illatok övezeti terítője, legalábbis ezt ő így érezte, s ehhez is tartotta magát duhajdák közti vándorlásai során, miközben néha lebukott, mint a Fecskében is, amikor újdondászok asztalához nyomulva, bal kezében egy cipősdoboz fedelébe akkurátusan glédába rakott hóvirágcsokrokkal egyensúlyozott addig, amíg sikerült a dobozfedelet a búrmogyorós tányér fölé tolni, s akkor a takarásban a jobbal markolászni kezdte a mogyorót, óvatosan rakta az úgyszintén takarásban levő jobb kabátzsebébe, miközben Szőcs Kálmán, a sztárriporter-költő a szeme sarkából figyelte a ténykedést, aztán, hogy a zseb telítődött, rászólt: ejszen elég lesz már Jócka, me’ folyik ki a zsebedből, mire Jócka úgy nézett rá, olyan megrökönyödött-ártatlanul, mintha a Kennedy-gyilkossággal gyanúsította volna meg, s legott így szólt az amúgy barátjának tartott (az is volt) költőhöz – ha Kálmán báci lenne az édecapukám, addig futnék, amég elhagynám, s azzal iszkolt is, mert Kálmán úgy tett, mintha felemelkedni akarna a székéről; egyszer engem is alaposan átvert, már a Grand teraszán, amikor anélkül, hogy kérdeztem volna, eldicsekedte – sokan ösztönözték ilyen irányban a szocialista erkölcs és méltányosság jegyében – dolgozni állt be egy vállalathoz, többé nem árul virágot, ő most már legfőbb sepregető a imatekctilában (vagy hol), mire én másnap egy jegyzettel reagáltam le a pálfordulást a megyei lapban, mondván, hogy immáron soha többé ne tessenek Jóckától virágot kérni, mert öntudatos proletárrá vedlett át, fősepregetőileg építi a szocializmus rögös, de győzedelmes útját, így tör a kommunizmus rettegett csúcsai felé (na, nem pont így, de a lényege ez volt), azért, hogy két hét múlva egy délelőtt a Grand-teraszon egy sör mellett sziesztázva Jóckát pillantsam meg egy öl szegfűvel a kebelén, amint szorgosan hódolt a merkantilizmus isteneinek, s amikor rákérdeztem a szakmai tévelygésére, szemrebbenés nélkül magyarázta – cak vacárnap, hétköcnap dolgocok a gyárba, s az okfejtésben egyáltalán nem zavarta, hogy épp keddet mutatott a naptár; se szeri se száma a róla keringő anekdotáknak – mocogatok, cepregetek, cingilingi cól a cengő… – amelyek színesebbé, elviselhetőbbé, élhetőbbé, s miért ne, szebbé tették a mindennapi életünket, amelyek őt, a virágos Jóckát valahova a város fölé emelték; ismertségben nem volt párja – aki nem ismerte Jóckát, az nem is számított becsületes vásárhelyinek, és még ennél nagyobb gazemberségekre is képes lehetett;
most meg ott van fenn, valahol magasan felettünk, Lidi, a táncoló cigány, az örökké sértődött Siklódi, Botos Jóska, Kecskés Feri, Csikkes Robi és a többiek úri társaságában, megbocsátó mosollyal ülnek körbe és néznek le erre a bolond kisvárosra, egymás térdét csapkodva nevetnek rajtunk, mert azt mondjuk, ismét szegényebbek lettünk egy igaz vásárhelyivel, kacagnak, mert olyan balgák vagyunk, hogy nem tudjuk – ők nem mentek el, itt vannak velünk, az anekdotákban élnek mellettünk az idők és a világ végezetéig, hogy ez a világ legalább egy kicsit jobb legyen, mint amilyet ők éltek meg mellettünk, és folyton csak kínálgatnak nekünk huconötbani-érő mosolyt.
Jóckát ma délután 1 órakor temetik a Jeddi úti temetőben.”

Egy hozzászólás Új írása

  1. Szasz Lorand Attila szerint:

    A jo Isten nyugtassa bekeben :(. Emlekszem egyszer, mikor bementem a foteren levo katolikus templomba imadkozni, ott volt Jocka is. Leultem melle, es kinyitottam a bibliamat.
    Szereny, gyenge hangon kerdezte tolem, hogy ha nincs-e veletlenul egy szelet szaraz kenyerem.
    Sajnos kenyerem nem volt nalam, de ha lett volna szaraz kenyerem nem adtam volna szaraz kenyeret neki, inkabb frisset.
    Mielott elmentem volna az Eldibe megvenni egy kenyeret, baratsagosan kerdezte, hogy “kereszteny?”.
    Megesett a szivem rajta. Miutan megvettem a kenyeret, egybol hozza szaladtam, hogy adjam neki oda. Jobban orult annak a 3 lejes kenyernek, mint sokan ahogy orulunk egy draga ertekes dolognak amit ajandekba kapunk.
    Elgondolkoztam, hogy hanyan termeszetesnek veszuk, hogy minden nap megvan a friss kenyer az asztalon, a napi 3 vagy tobb rendes etkezes. Sajnos sokan valogatunk, de masok minden kicsi falatkat mennyire megbecsulik.
    Ezert tanulsagnak mondhatom, hogy mindent becsuljunk meg amink van. Eloszor tudjuk megbecsulni a kapott dolgokat, es azutan vagyjunk ujakra.

    Kedvelés

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.