“Rájöttem, hogy nagyon jó érzés, ha az emberre, akármiért is, de csillogó szemmel néznek. Tisztelettel, szeretettel vagy csak egyszerű megbecsüléssel.

Ha valami jót látnak meg bennünk, és mi is ugyanúgy a másikban. Ha nem is a diadalmas sportolót, a remek karmestert, elismert tudóst, hanem az elismert feleséget, a remek férjet, a diadalmas apát, meg bérelszámolót, elárusítót, tanárt, orvost, esztergályost, házvezetőnőt, a türelmes vásárlót, az udvarias útitársat, a segítőkész ügyintézőt, az odafigyelő villamosvezetőt, a szakszerű hentest, szolgálatkész pincért, amilyenek vagyunk is valójában. Mindannyian a magunk területén, a magunk szintjén, a magunk formájában éppenúgy bajnokok vagyunk, nekivágunk, megvívjuk döntő csatáinkat, és diadalmaskodunk. Nincs aranyérem, tapsvihar, különdíj érte, de járnak a villamosok,  megsül a kenyér, ég a villany, működik az internet, boltba kerül a görögdinnye, felgördül a függöny, járható az autópálya. Mert végezzük a dolgunkat magas szinten, és ezt hajlamosak vagyunk természetesnek, magátólértetődőnek tartani, eleve adottnak, a világ rendjének tekinteni. Holott napi teljesítmények, helytállások, hőstettek szükségesek ehhez. Amikor úgy tekintünk egymásra, azzal a méltósággal, lobogással, bizalommal, amely a másikban tovább szítja, tovább erősíti a méltóságot, lobogást vagy a bizalmat, és talán egy kicsivel jobbak leszünk, jobb lesz mindannyiunknak.”

Szegő Andrást idéztem a múlt heti Nők Lapja Személyesen c. rovatából. Amint elolvastam, már tudtam, hogy ezeket a sorokat le kell mentsem magamnak és meg kell osszam veled is. Olyan örök igazságot fogalmaz meg végtelen könnyedséggel, mely tényleg jobbá tenné a világot úgy, hogy közben mindenki szebbé teszi a kicsi környezetét. A legjobb az egészben, hogy a felsorolásban mindenki magára ismerhet, több ízben is. Mindenkiben találhatunk dicsérni valót, miért tartanánk hát magunkban?