Igen, ennyire banális oka volt az elmúlt hetekben idekényszerült csendnek. Megadta magát a laptopom… vélhetően örökre. Telefonról csak-csak elféjszbúkolgattam háromnaponta egyszer öt percet, de blogolni onnan kicsit macerás lenne.

Közben nagy pakolásban voltunk: áthelyeztük ideiglenesen a jóléti központunkat a szegedi apró kicsi albérletünkbe. Sokszor így sem látjuk Istvánt este nyolc előtt, de legalább hazajön minden nap és nem kell hetente 550 km-t utazzon. Bő egy hónapig most ez a boldogság. Persze nem volt egyszerű ez a költözés. Apró gyerekkel szinte mindegy is, hogy az ember két hétre vagy két hónapra kel útra, mindent vinni kell. A mi autónk csomagtartója pedig már a babakocsitól félig tele. Végül a céges Hilux tényleg marhanagy raktere segített ki a bajból. István folyton azt hajtogatta, hogy ó Szívem, ide minden befér, készítsd csak oda a kiskádat is. Én meg: Kincsem, nincs az a csomagtartó, amit ne tudnánk fullba rakni. És íme: egy szalmaszálat nehéz lett volna még betuszkolni közvetlenül indulás előtt.

Most pedig itt vagyok, Szegeden, az óriási teraszunkon, melyre ahányszor kilépünk, mindig azon törjük a fejünket, hogy hogyan tudnánk az otthoni lakásunkhoz csatolni, mert van vagy nyolc méteres és egy szupernyugis belső udvarra néz, ahol tényleg csak a madarak járnak. Szeretek itt lenni.

Ja és a laptop… kaptam egy újat a Férjemtől mikor látta, hogy mennyire el vagyok szontyolodva. Azt mondta, úgyis jön a névnapom. Mivel már pont egy hete le volt járva, gondoltam ezzel a nagyvonalú cselekedettel pont jól kiváltja a megbocsájtó cédulát. Most tehát büszke tulajdonosa vagyok egy vadiúj ám szörnyen ronda Lenovo gépnek, mely megy mint a gondolat. Merthogy végre felfogtam, hogy egy gép nem attól jó, hogy narancssárga. Szeretni fogjuk egymást.