Hazaérkezés Kistivel – avagy mennyire féltékeny a TESÓ?

A meglehetősen szellősre fogalmazott családtervezésünk úgy szólt, hogy a gyerekek között legyen 4 év korkülönbség, mert a pszichológus szerint az elég ideális. Persze a “csapjunk a lovak közé” nem épp csak parancsszó ilyenkor és kifogás millió kerül. A mi esetünkben a fő ok az volt, hogy szerettem volna legalább 2 évet dolgozni egy helyen, mielőtt elvonulok két év pihenőre. Így most ott tartunk, hogy 5 év és pontosan 8 hónap van a két gyerekünk között. Mindketten 13-án születtek. Ez a Sorstól csodálatos húzás. 😀 Sok ez a bő öt és fél év szerintem is, de azt el sem tudom képzelni, hogy ahol ez kevesebb, sőt sokszor jóval kevesebb, ott milyen bolondokháza lehet állandóan és nagy kérdés, hogy hogyan bírják a szülők segítség nélkül. Pocok viszont már nagyon várta a Tesót és örült, amikor kiderült, hogy úton van. A pocakot 9 hónapon át dédelgette és most, hogy itt van Kisti, aki csak ül az anyja ölében és szopizik vagy sír vagy alszik, még így is azt mondja, hogy őt szereti a legjobban a családból. “Bocsi, szülők…” Jó hallani nagyon. Egész nap énekelget a Tesónak, aki a hangjától csodálatos módon abbahagyja a bömbölést. Úgy fest, hogy egy hullámhosszon vannak. És nem azért van felháborodva, hogy én miért fogom annyit a Tesót és miért nem ölelem helyette őt, hanem azért, mert túl keveset adjuk az ő ölébe Kistit. Számolja, hogy “Anya, tudd meg, ma csak háromszor vehettem Kistit ölbe. Ez nem szép dolog.” 

Közben persze fele ennyire sem ideális a helyzet, mert azért folyton rá kell szóljunk, hogy ne kiabáljon, beszéljen halkabban, ne pont a Kisti ajataja előtt ordítsa el magát, másfelé zakatoljon inkább. És ezt tízpercenként. Nagyon unom. Sajnálom Pocokot, mert kinek jó az, ha ennyit mossák a fejét? A mi hibánk ráadásul, mert amíg nem volt veszélyben egy nehezen elalvó kisded álma, vagyis öt és fél éven keresztül, sosem volt baj az, ha Pocok elkiáltotta magát, vagy ha a szobájából hangos szóval szólított bennünket. Most hirtelen nem csoda, ha nem tud leszokni róla. És persze már többször bezsebeltem azt, hogy “Anya, nem figyelsz. DENEMISIDENÉZELLL!”. Látom rajta, hogy néha rosszul esnek neki a dolgok, de van annyira nagylány, hogy nem teszi szóvá. Ilyenkor nehéz megállni könnyek nélkül.

Persze még egy hete sem vagyunk itthon és a nyakunkon az ünnepi elvárás. Új a helyzet, simulunk egymáshoz, de idővel működni fog minden. István végtelen türelemmel áll mindannyiunkhoz és nagyon nagy segítség mindig. A legnagyobb félelmem, hogy egyszer csak ő is elfárad és megelégeli az egészet. Bele sem merek gondolni mi lesz akkor, amikor egy hét múlva dolgozni kell mennie. Ő az ugyanis, aki mindig mindent el tud simítani. Tegnap például kitalálta egy üvöltő és egy játékért uzsukáló gyerek között, hogy betekerte plédbe Kistit, ölbe vette és nekifogtak Pocokkal fogócskázni a házban. A Kicsi se sírt többet, a Nagy sem panaszkodott, nagy vihorászás lett a vége. Én meg közben örülök, hogy fenn tudom tartani az életfunkcióimat. Nehezek, ezek az első hetek.

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.