Miért a Nova Vita? – 1. rész

Első rész, mert lesz második is, és lehet, hogy harmadik is és hosszú lesz, mert komolyan gondolom. Azt mondják, hogy az tudja igazán értékelni a magánkórházban való szülést, aki szült már állami intézményben. Most már csak napok választanak el az év eseményétől, ha élhetek ezzel a kereskedelmi tévés kifejezéssel, és ilyenkor természetes, hogy az ember egyébre nemigen gondol. S ha már gondolkodom és álmodozom, akkor óhatatlanul előjönnek a majd hat évvel ez előtti emlékek. Azt mondják, hogy a szülés traumáját nagyjából másfél év alatt lehet kiheverni/elfelejteni. Persze, az ember fizikailag helyrejön és ahogy telnek a hónapok, azt még tudod, hogy pokolian fájt, de a viszonyítási alap halványulni kezd. Mostanra már csak az él bennem, hogy ha egyszer már meg tudtam csinálni, akkor másodszor nincs mitől féljek. Igen, meg fogok kicsit lepődni, mert sokkal rosszabb lesz, mint amit a fejemből előre tudok most vetíteni, de az is igaz, hogy olyan dolog nincs, amit egy édesanya ki ne bírna. Két nap alatt pedig mindenképp le fog járni, annyi időm bőven van rá.

Igen, az emlékeim pókhálósak, de van pár jelenet amit soha, míg élek el nem fogok felejteni. Azok a dolgok maradtak meg leginkább, amelyek mind az állami kórházhoz kötődnek, az ottani siralmas helyzetet írják le, és amelyek miatt Istvánnal már akkor megígértettem, hogy ha még gyereket akarunk, akkor azt vagy külföldön, vagy magánkórházban fogom a világra hozni. Én elvégzem a munkámat, ő pedig gondoskodjon róla, hogy ez így lehessen. Betartotta a szavát, mégis amikor összegyűlt a pénz a Nova Vita-ra, akkor azon törtem a fejem, hogy ha én most bevállalom azt a szörnyű hetet az állami kórházban, akkor ebből a pénzből nyaralhatnánk egy irtó klasszat majd négyesben. Így pedig szinte biztos, hogy nyárig nem gyűl össze még egy ennyi a büdzsében. Csakhogy nyár van akármennyi, szülésélmény pedig csak 1-2-3 egy életben és nagyon-nagyon akarom, hogy legyen köztük olyan is, ami igazi pozitív élmény marad. Azt akarom, hogy István ott lehessen a fia születésénél, és ez nem olyan dolog, amit meg lehet ismételni. Leginkább ezért a Nova Vita.

Amikor Pocok született, akkor is apás szülésre készültünk, de Istvánt végül a folyosóra száműzték. Este volt amikor bementünk, ő ott csövezett egész éjjel, engem pedig nem engedtek ki hozzá. Ágyba parancsoltak vajúdni, egyedül, és amikor megpróbáltam kiosonni, akkor az ügyeletes bába (Húsvét volt, a teljes személyzet románul beszélt) irtó rondán rám ordított, hogy nem kelhetek fel, mit képzelek, hogy ott sétálok. Pedig vajúdni csak éppen fekve nem lenne szabad, arról nem is beszélve, hogy amúgy sem nézett rám senki, miért ne mehettem volna ki a férjemhez. Gondolom nem akarta, hogy azalatt szüljek, amíg ő dolgozik.

Mint utólag kiderült, ez a veszély nem állt fenn, mert majd egy teljes nap múlva bújt csak ki Kispocok. Ezalatt István végig ott ücsörgött a folyosón egymagában, lehet ő sem tudta már, hogy mire vár. Az asszisztensek és takarítók néha csúfondárosan hozzászóltak, hogy “Na maga még mindig itt van?”. 15 méter választott el minket egymástól, de nem lehetett mégsem velem, pedig akkor semmi nem esett volna jobban nekem.

Nem ehettem, nem ihattam reggeltől, második éjszakája nem aludtam, ezért amikor este fél tízkor valahogy segítséggel felmásztam a szülő asztalra annyira erőtlen voltam, hogy az orcám is el volt zsibbadva. Na most nyomjon, anyuka. Nagy mázli, hogy Pocok apró baba volt. Arról nem is beszélve, hogy Apa ugyan nem lehetett benn a szülésnél, de a bábán, orvoson és asszisztenseken kívül ott volt még legalább tíz másik ismeretlen ember, akikről utólag kiderült, hogy statisztáltak vagy mi. Ha valamit szólni mersz, nemes lazasággal közlik veled, hogy bocsi, de ez egy egyetemi kórház, ha nem tetszik, hogy diákok nézik a feneked, akkor lehet máshol is szülni. Tiszta szerencse, hogy utólag nem köszönt egyik se rám az úton…

Amikor István szülés után megkereste a doktornőt a borítékkal és kifejtette, hogy meg szeretné nézni a gyerekét, még akkor sem az volt a válasz, hogy jöjjön, mutatom az utat, hanem hogy próbáljon meg beslisszolni, de ő semmiről sem tud. Ezek szerint nincs az a pénz a világon… pedig pont kétszer annyi volt a borítékban, mint amennyit manapság szokás adni és azóta eltelt majdnem hat év. Végül mégis belopódzott mire a gyereket odahozták hozzám, tíz percet tudott maradni, azalatt készített pár képet. Pocokot úgy hozták hozzánk, mint valami koldust, rongyokba bugyolálva. Biztos tiszták voltak, de szürke rongyok voltak. Pedig elő volt készítve számára minden, ami ilyenkor kell. A sírást már nem tudtam visszatartani.

Az egy pozitív dolog a kórházi tartózkodásunk alatt az a három személyes szalon volt, ahol elhelyeztek reggel két másik magyar anyukával és kisbabával. Jó volt nem egyedül lenni, beszélgetni valakivel, együtt kacagni a nyomorúságunkon. Egy nagyon nagy negatívum viszont a tisztaság és higiénia hiánya volt. Egy töltöttünk bent a börtönben, ez alatt egyszer sem tudtam tusolni. Szülés után sem. Egyszerűen nem olyanok voltak a “körülmények”. A szalonban a takarítás abból állt, hogy napi kétszer (először reggel hatkor) bejött egy takarító egy nedves ronggyal és nagyjából felmosta a földet.

István a hét alatt egyszer látta a Gyereket azért, mert volt egy ápoló rokon az osztályon (most már ő sem dolgozik ott), aki elrendezte, hogy találkozzanak egy teremben. Ettől függetlenül persze minden nap jött látogatóba, én kimehettem hozzá a folyosóra. De lutri volt az egész, mert a földszintes portás jóindulatán múlott, hogy felengedi vagy nem. Ha nem akarta vagy nem volt elég neki a csúszópénz, akkor nem lehetett tenni semmit. Egyik alkalommal ételt hozott nekem és pont így járt, sehogy sem tudta kicselezni a kapust, ezért feltelefonált, hogy ha lehet, menjek le a csomagért. A többi anyukára bíztam az alvó gyerekem, és elindultam, de a lift használata kiváltságos dolog és nem tudom mit kell tenni azért, hogy jogod legyen hozzá. Nekem minden esetre szülés után két nappal, gátmetszés után nem járt ki ez a privilégium, úgyhogy megmásztam szépen a nyolc emeletet a két irányba viszonylag gyors tempóban, hogy ne legyen a gyerek sokáig “egyedül”.

Gyógyszerek… az első napokban reggel megkaptuk fejenként a két fájdalomcsillapító kúpunkat azzal, hogy osszuk be, és bizony nagy kincs volt, mert szükség volt rá. Aztán eljött a nap, amikor már csak egy darab jutott fejenként, mert kifogytak a készletek. István szállított mindent gyógyszert, amire szükségünk lehetett, a kórház gyakorlatilag semmit sem tudott biztosítani.

A szoptatási tanácsadásról pedig csak annyit, hogy csináltuk ahogy tudtuk, az asszisztensek pedig csak csóválták a fejüket s méregették a babákat, hogy nem esznek eleget. A legrosszabb mégis az a bizonytalanság volt, hogy nem lehetett tudni meddig tart ez a helyzet. Addig nem engednek haza, míg vissza nem nyeri a gyerek a születési súlyát, de etetni nem segítenek, vagy ha kérted, akkor a fecskendős tápszer volt a megoldás. Közben a falon ott díszelgett a “Támogatjuk a természetes táplálást” szlogen. Newsflash: egy első gyerekes anyuka magától nem tudja, hogyan kell helyesen szoptatni! Mindent könyvből nem lehet megtanulni. Végül úgy jutottunk haza hat nap után, hogy leráztam a lázmérőt, hogy nehogy a tejlázas állapot miatt tartsanak még bent. Manapság az is digitális. Tiszta börtön, mondom én.

Persze mondhatnánk, hogy az a lényeg, hogy jól voltunk, hogy egészséges volt mindenki, hazaértünk, és most van egy csodálatos gyermekünk. És hogy Afrikában még mindig otthon a kunyhóban szülnek a nők és azok a gyerekek is a világra jönnek. Persze, rosszabb mindig lehet, de nagyon bízom benne, hogy az én esetemben rosszabb már nemigen lesz. Persze csalódhatok is, és ha úgy lesz, azt is leírom. Egyelőre még egy ilyet nem akarok, ha egy mód van rá, hogy elkerüljem.

Igen, a Nova Vita-ban drága az ellátás, de az államiban sem ingyenes és ott ráadásul azt sem tudod, hogy kinek kell adj és mennyi az annyi, hogy mindenki örüljön és emberszámba vegyen. Közben fizetni kell a gyógyszerre, hozatni kell az ételt, még a vécépapírt is. És ha a személyzet fizetését is gyakorlatilag te állod, akkor végül is mit kapsz az államtól? Fedelet? Mostanság, úgy hallottam, még fűtés sincs a szülészeten. Aki szülni készült, az beszerzett villanyradiátort is, biztos ami biztos. Ha megtarthatnám az állam felé fizetendő egészségügyi biztosításomat, akkor évente szülhetnék a pénzemből azon a magánklinikán, ahol akarnék, és nem kellene fenntartsák a kórházaikat. Igen, nem mindig az a megoldás, hogy hurcoljuk a hátunkon a működésképtelen állami intézményeket és vállalatokat!

A következő részben arról fogok írni, hogy az elmúlt egy hónapban melyek a tapasztalataim a Nova Vita-nál és miért gondolom egyelőre, hogy remek ötlet volt hozzájuk fordulni.

Egy hozzászólás Új írása

Hozzászólásod ide írhatod:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.