Ahelyett, hogy az ablakon bámuljunk ki odaragadt orral és csodáljuk, hogy mennyire hihetetlenül varázslatos tud lenni a november végi első hó, Pocokkal a napot veszekedéssel kezdtük reggel korán. Hülyeségen és mindketten egyformán hibásak voltunk. Ki is békültünk nagy szeretetben, mire megérkeztünk az oviba, de attól még bosszantja a lelkiismeretemet, hogy úgy ráripakodtam. Pont ezen a napon, amikor még a természet is kényeztetni akart.

Honnan van egyes anyukáknak végtelen türelmük? Jó, húz a pocak és a legegyszerűbb dolgok is tervezést igényelnek mostanság és sosem vagyok igazán jól és nem tudok aludni sem és egyedül vagyok a héten. De ezek az utolsó eggyerekes napok, ha most nincs türelmem, honnan lesz majd akkor, amikor ketten kétfelé nyávognak? Mert nyávogni fognak, sőt üvölteni, sírni, ordítani. Szuperanyu egy fenét. A gyerekeim jobbat érdemelnek. Ez ma egy ilyen nap. Vajon sikerül estére jobbá tenni?